Még nem tudom felfogni, hogy nem vagy, ezért nem tudom most elmondani, hogy milyen volt az egykori „Tokaj-étterem”, hogy is szőttél bele Miskolci Varietét, értelmiségi és menedzserklubot. És azt sem tudom elmondani, hogy milyen érzés volt először kézbevenni a Dobrossy Pistával írt könyveteket.

Most csak tárgyaid, gyűjteményed jutnak eszembe. Egyszerűen csak arra gondolok, hogy felfelé lépkedek és a lépcsőkről a régi Miskolcz fényképei néznek fel rám. Hogy aztán benn az irodád előterében aszúszemekként függjenek a falakon az eredetiek. Képeslapok százai, tán ezrei. A magyar kir. honvédségnél rendszeresített oldalkocsis motorkerékpár felett. A félhomályban. Ahol a háttérben kollégáid dolgoznak, láthatóan szokva a csendhez, a fegyelemhez.

Te, mint mindig észrevétlenül bukkansz fel, hogy irodádba tessékelj, ahol aztán … tátva maradt a szám. A számtalan kegytárgy, orsó, guzsaj, függöny, hímzés, oklevél között hirtelen egy új, általam még ne látott szerzeményen akad meg szemem. Nyugtázom, hogy továbbra sem állt meg a gyűjtés.

- Miben állhatok uraságod rendelkezésére? – kérdezed fanyar mosollyal, miközben helyet mutatsz a széles faasztalhoz tolt festett lócán. A vendég pedig lenyűgözve a hely különlegességétől legtöbbször mesél, vagy - ha elég okos - hallgatja egy bölcs ember világos mondatokban megfogalmazott véleményét a mai világról és szereplőiről. Ám a legjobb az, ha megkérdezed: - Nincs kedved körülnézni egy kicsit?

És ilyenkor elkezdődött az időutazás. Idegenvezetővel. A ma csak „leretrózott” közelmúlt tárgyai között az ember felidézhette saját és szülei gyermekkorát. A lavórt, a vezetékes rádiót, vagy a varázsszemes világvevőt. Oklevelek, úttörő egyenruhák, az akkortájt még sokat érő zöld tízesek és piros százasok, Lenin-szobrok és Rákosi festmények között megláthatta gyermek önmagát. Aztán, amint végiglépegetett az eredeti tárgyakkal berendezett szatócsbolt, asztalosműhely, varroda tárgyai mentén hirtelen margarétafejes írógépekbe, varázslatos sárgaréz mikroszkópokba, távcsövekbe, eredeti festett vetített képekbe ütközött. A legcsodálatosabb pillanat persze az volt, amikor egyszerre csak kinyílt egy ajtó és a fények Kárpát-medence leggazdagabb népviseleti gyűjteményére ragyogtak. Rágondolva, még ma is színek, formák megnyugtató kavalkádja kavarog bennem és a büszkeség, hogy ide születtem…

Nem folytatom, hiszen ilyen séta többé nem lehetséges. A tragikus hír tudatosítja bennem, hogy olyan embert ismerhettem, aki különleges képességekkel rendelkezett: meg tudta állítani az időt! Akárcsak Hóra mester Michael Ende világhírű regényében a Momo-ban. Azt az időt, amit egy kísérteties társaság, a szürke urak csoportosulása egyre inkább elrabol az emberektől, akiknek aztán egyre szegényebb, sivárabb és hidegebb lesz a jelenük, és idegenekké válnak önmaguk számára is. Hóra mester a különleges képessége révén le tudta győzni az emberiség kirablóit. A regényben.

De ez a győzelem neked, Barna Gyuri, itt és közöttünk: megadatott! Szenvedélyesen gyűjtött csodás tárgyaid környezetében ott van az Erő. Amitől az emberekhez percekre, vagy épp órákra visszatér az az idő, aminek hiányától annyira szenvednek. Hihetetlen teljesítményed láttán elhiszi az ember, hogy reménytelenül betegnek tűnő világ talán mégis gyógyítható.

Nyugodj békében! Nem éltél hiába!