Nehezen szedtem össze magam, amikor belépett a polgármesteri irodába. Csak ritkán adatik meg az ember életében, hogy nála tegyen  látogatást az egykori trónörökös . Munkatársai „fenségként” tisztelték, de én katonaviselt emberként „megszólítást kértem”. Jellegzetes raccsolása ma is a fülemben cseng: - Hívjon csak nyugodtan doktor úhnak! Röviden beszéltem a város mindennapjairól, mire ő: - Sok jót hallottam újabban Miskolcról! Igaz, hogy ebben az acélvárosban még operafesztivál is van? – Nem olyan nagy, mint a bayreuthi, de mi büszkék vagyunk rá, Fenség! – botlott meg nyelvem, nem állt rá a „doktor úrra”. Aztán mesélt a Páneurópai Unióról, melynek elnöke volt és az Európai Parlamentről, ahol - amint köztudott volt - kőkeményen harcolt a felvételét kérő Magyarország támogatásáért.

Lassan tudatosodott bennem, hogy egy világpolgárral állok szemben. Egy férfival, aki megvívta harcát önmagával  is, aki mindig megértette az idők szavát. Aki, talán a háború alatt Roosevelt elnök környezetében, de döntött arról, hogy befejezi idejétmúlt küzdelmét a trón visszaszerzéséért és az új rendért mozgósítja a benne rejlő képességeket. Aki, ezt oly sikeresen végezte, hogy a magyarság – történelmében talán először – megszeretett egy Habsburgot. Olyannyira, hogy egy párt még köztársasági elnöknek is felkérte. Amit persze udvariasan elhárított. Ahogy egy bölcs embertől elvárható, akiről a széles közvélemény tudta: nagyformátumú politikus.

Az a fajta, aki ma, egyre sorvadó demokráciánkban nagyon hiányzik.

Rágondolva  ezen a napon, az emberben felötlik egy kusza  gondolat: eltékozolt évek és széllelbélelt vezérek  után, járna már nekünk egy ”jó király”!

Dr.Habsburg Ottó ma lenne 100 éves.