Abban a hitben nőttem fel, hogy a kamát mindenki ismeri. Csak középiskolában kezdtem csodálkozni, hogy osztálytársaim hírét sem hallották. Pedig csaknem kivétel nélkül Miskolcon gyerekeskedtünk. Később egyre büszkébb lettem. Bárhol fordultam meg az országban, senkit sem találtam, akinek akár halvány fogalma lett volna a kama mibenlétéről.
Ma már tudom, a megfejtést csak azok ismerik, akik a vasgyári fiúiskolába jártak. És reggelenként kamázással kezdték a napot. Mert ha esett, ha fújt, nekünk így kezdődött az iskola. A csokigyártól rohantunk végig a Kisközön, hogy idejében odaérjünk. És még beférjünk a csapatba. Legtöbbször így is lemaradtunk, vagy nem válogattak be minket. Ilyenkor besoroltunk a szurkolók közé, akiknek egy fontos csatakiáltása a játék részét képezte.
A kamát, ezt a különleges játékot a kézilabdapályán űztük, az iskola kórház felőli oldalán. A kamához szükségeltetett még egy kisméretű labda, amit legtöbbször egy elnyűtt, szőrét erősen vedlő teniszlabda testesített meg. Ezt akkoriban a Szanetli (később Árnyaskert kisvendéglő) melletti teniszpályák környékén lehetett beszerezni. Igaz nagy türelem és némi üldöztetés árán.
A játék maga úgy kezdődött, hogy a kapuvonalon a felállt két csapat. A tényekhez tartozik, hogy a helyhiány miatt a szurkolókkal kissé vegyülve, mely állapot természetesen mindenkor hordozott némi feszültséget magában. A dobó játékos kezdésként tiszta erőből az ellenfél kapuja felé vágta a labdát. Ha a dobás pattogósra sikeredett, az ellenfél hárította és visszadobta. Ám az igazi dobás élményszámba ment. Magasról lecsapódva, szinte védhetetlenül érkezett. Ha ezt mégis sikerült egy védőnek elkapnia, akkor a nézők: kama, kama! üvöltésétől kisérve elindulhatott futva az ellenfél kapuja felé. Most már az ellenfél védői támadták. Rohantak felé, hogy megfogják. Ha sikerült nekik, akkor az "elfogatás" színhelyéről dobhatott kapura. Ám a dörzsölt rókák az ellenfél közeledtére passzoltak. A kapu elé befutó társhoz. Aki már könnyedén szerzett gólt. Mert a kamát is gólra játsszák.
Talán mondanom sem kell, hogy bíró nélkül zajlottak a mérkőzések. A szabálytalanságok eltérő megítélése emiatt általában tömegverekedésbe torkollott. (Ahol a nézők ismét szerephez juthattak.) Ezeknek legtöbbször áldott emlékű tornatanárunk, Fekete Dezső bácsi vetett véget, ami egyben a találkozó végét is jelentette. Minden értelemben.
Ha nincs a kábeltévé a kama rejtélyét ma is őrizném magamban. Ám a számat is eltátottam a döbbenettől, amikor először láttam amerikai focimeccset. A csíkozott pálya, a kipárnázott ruhák, rácsos fejvédők, az egymásnak rontó hústornyok látványa nem tévesztett meg. Percek alatt átláttam a játék lényegét: a fickók, bár kicsit puccosabban öltözve, mint egykor mi, de kamáztak. Újra visszaigazolódott a tétel: nem mindegy milyen iskolát járt ki az ember. Csak a bírókat sajnáltam, hogy egy-egy szabálytalanság után milyen nehezen tudták szétválasztani a küzdő feleket. Dezső bácsinál könnyebben ment.
Az amerikai foci döntője, a Super Bowl előtt üzenem a Miskolc Steelersnek: Hajrá fiúk! Megvannak a miskolci hagyományok! És egyszer mi leszünk a bajnokok!
