tűzköves

Még nem tudom felfogni, hogy nem vagy, ezért nem tudom most elmondani, hogy milyen volt az egykori „Tokaj-étterem”, hogy is szőttél bele Miskolci Varietét, értelmiségi és menedzserklubot. És azt sem tudom elmondani, hogy milyen érzés volt először kézbevenni a Dobrossy Pistával írt könyveteket.

Most csak tárgyaid, gyűjteményed jutnak eszembe. Egyszerűen csak arra gondolok, hogy felfelé lépkedek és a lépcsőkről a régi Miskolcz fényképei néznek fel rám. Hogy aztán benn az irodád előterében aszúszemekként függjenek a falakon az eredetiek. Képeslapok százai, tán ezrei. A magyar kir. honvédségnél rendszeresített oldalkocsis motorkerékpár felett. A félhomályban. Ahol a háttérben kollégáid dolgoznak, láthatóan szokva a csendhez, a fegyelemhez.

Te, mint mindig észrevétlenül bukkansz fel, hogy irodádba tessékelj, ahol aztán … tátva maradt a szám. A számtalan kegytárgy, orsó, guzsaj, függöny, hímzés, oklevél között hirtelen egy új, általam még ne látott szerzeményen akad meg szemem. Nyugtázom, hogy továbbra sem állt meg a gyűjtés.

- Miben állhatok uraságod rendelkezésére? – kérdezed fanyar mosollyal, miközben helyet mutatsz a széles faasztalhoz tolt festett lócán. A vendég pedig lenyűgözve a hely különlegességétől legtöbbször mesél, vagy - ha elég okos - hallgatja egy bölcs ember világos mondatokban megfogalmazott véleményét a mai világról és szereplőiről. Ám a legjobb az, ha megkérdezed: - Nincs kedved körülnézni egy kicsit?

És ilyenkor elkezdődött az időutazás. Idegenvezetővel. A ma csak „leretrózott” közelmúlt tárgyai között az ember felidézhette saját és szülei gyermekkorát. A lavórt, a vezetékes rádiót, vagy a varázsszemes világvevőt. Oklevelek, úttörő egyenruhák, az akkortájt még sokat érő zöld tízesek és piros százasok, Lenin-szobrok és Rákosi festmények között megláthatta gyermek önmagát. Aztán, amint végiglépegetett az eredeti tárgyakkal berendezett szatócsbolt, asztalosműhely, varroda tárgyai mentén hirtelen margarétafejes írógépekbe, varázslatos sárgaréz mikroszkópokba, távcsövekbe, eredeti festett vetített képekbe ütközött. A legcsodálatosabb pillanat persze az volt, amikor egyszerre csak kinyílt egy ajtó és a fények Kárpát-medence leggazdagabb népviseleti gyűjteményére ragyogtak. Rágondolva, még ma is színek, formák megnyugtató kavalkádja kavarog bennem és a büszkeség, hogy ide születtem…

Nem folytatom, hiszen ilyen séta többé nem lehetséges. A tragikus hír tudatosítja bennem, hogy olyan embert ismerhettem, aki különleges képességekkel rendelkezett: meg tudta állítani az időt! Akárcsak Hóra mester Michael Ende világhírű regényében a Momo-ban. Azt az időt, amit egy kísérteties társaság, a szürke urak csoportosulása egyre inkább elrabol az emberektől, akiknek aztán egyre szegényebb, sivárabb és hidegebb lesz a jelenük, és idegenekké válnak önmaguk számára is. Hóra mester a különleges képessége révén le tudta győzni az emberiség kirablóit. A regényben.

De ez a győzelem neked, Barna Gyuri, itt és közöttünk: megadatott! Szenvedélyesen gyűjtött csodás tárgyaid környezetében ott van az Erő. Amitől az emberekhez percekre, vagy épp órákra visszatér az az idő, aminek hiányától annyira szenvednek. Hihetetlen teljesítményed láttán elhiszi az ember, hogy reménytelenül betegnek tűnő világ talán mégis gyógyítható.

Nyugodj békében! Nem éltél hiába!

Ő volt a legjobb ember, akit valaha is ismertem.  Házasságunk 21 éve alatt a nehéz pillanatokban soha nem hiányzott az asszonyi biztatás, de a rivaldafényben is megőrizte szerénységét. A családi fészek igaz őrzője volt, a védett öböl, a biztonságos leszállóhely. Jót akaró, jót cselekvő, jóember. Aki egész életében, magát egy percre sem kímélve, másoknak akart jót.

Kicsi korától kezdve futva közlekedett. Gyors, „pörgő” volt munkájában, családjának gondozásában. Néhai apám mondta róla: - Perpetuum mobile!  Örökmozgó! Energiái végtelennek tűntek. Talán, mert celláit a szeretet töltötte fel újra és újra. Tiszta szívvel volt hívő ember, aki hitt a szeretet erejében. Soha nem azt kérdezte, mit kap cserébe, számára az volt a fontos, hogy  adhatott.

Az emberi problémák meghallgatásának istenadta tehetsége rejlett benne. Sokan ezért fordultak hozzá, állították meg a boltban, az utcán, mert tudták, hogy megértően hallgatja meg őket. Megszívlelendő tanácsai rövidek, hasznosak és célratörőek voltak. „Én megmaradtam falusi lánynak. Szeretem az embereket és a földet”- mondogatta baráti körben.  Valóban az emberi lelkek ápolása mellett, fáradthatalanul művelte szülei kertjét, miközben magával ragadóan mesélt arról a csodáról, hogy hogyan hordozza magában a vetőmag a termést.

Saját gyermekre vágyott. Sikertelen orvosi kezeléseket, a poklok poklát járta végig, mielőtt találkoztunk volna. A sors ajándékának tartotta, hogy  kamaszgyermekeim emberré válásában társam lehetett. Mit társam, a terhek nagy részét ő viselte törékeny vállain. Tudta, hogy az édesanyát nem pótolhatja, de mindent megtett azért, hogy nevelt gyermekei a barátot lássák „Olgi néniben”, aki csak értük él. Éjt nappallá téve dolgozott, hogy új családjának mindennapjai gond nélkül teljenek. Csodálatos nyarakon a vadvizek, a Tisza  szerelmesévé tett minket.  A sors méltatlan igazságtalansága, hogy  nem érhette meg az annyira várt kisunoka megszületését.

Egy hete sincs, hogy a mosolygós örökmozgó úgy vágtázott ki mindennapjainkból, ahogyan élt. A sors még azt sem adta meg neki, hogy szeretteitől elbúcsúzhasson. Akik azóta is reménytelenül lesik, hogy nyíljon az ajtó. Nem hiszik el, hogy nem jön vissza többé.

Még nem tudom felfogni, hogy nem vagy, ezért nem tudom most elmondani, hogy milyen volt az egykori „Tokaj-étterem”, hogy is szőttél bele Miskolci Varietét, értelmiségi és menedzserklubot. És azt sem tudom elmondani, hogy milyen érzés volt először kézbevenni a Dobrossy Pistával írt könyveteket.

Most csak tárgyaid, gyűjteményed jutnak eszembe. Egyszerűen csak arra gondolok, hogy felfelé lépkedek és a lépcsőkről a régi Miskolcz fényképei néznek fel rám. Hogy aztán benn az irodád előterében aszúszemekként függjenek a falakon az eredetiek. Képeslapok százai, tán ezrei. A magyar kir. honvédségnél rendszeresített oldalkocsis motorkerékpár felett. A félhomályban. Ahol a háttérben kollégáid dolgoznak, láthatóan szokva a csendhez, a fegyelemhez.

Te, mint mindig észrevétlenül bukkansz fel, hogy irodádba tessékelj, ahol aztán … tátva maradt a szám. A számtalan kegytárgy, orsó, guzsaj, függöny, hímzés, oklevél között hirtelen egy új, általam még ne látott szerzeményen akad meg szemem. Nyugtázom, hogy továbbra sem állt meg a gyűjtés.

- Miben állhatok uraságod rendelkezésére? – kérdezed fanyar mosollyal, miközben helyet mutatsz a széles faasztalhoz tolt festett lócán. A vendég pedig lenyűgözve a hely különlegességétől legtöbbször mesél, vagy - ha elég okos - hallgatja egy bölcs ember világos mondatokban megfogalmazott véleményét a mai világról és szereplőiről. Ám a legjobb az, ha megkérdezed: - Nincs kedved körülnézni egy kicsit?

És ilyenkor elkezdődött az időutazás. Idegenvezetővel. A ma csak „leretrózott” közelmúlt tárgyai között az ember felidézhette saját és szülei gyermekkorát. A lavórt, a vezetékes rádiót, vagy a varázsszemes világvevőt. Oklevelek, úttörő egyenruhák, az akkortájt még sokat érő zöld tízesek és piros százasok, Lenin-szobrok és Rákosi festmények között megláthatta gyermek önmagát. Aztán, amint végiglépegetett az eredeti tárgyakkal berendezett szatócsbolt, asztalosműhely, varroda tárgyai mentén hirtelen margarétafejes írógépekbe, varázslatos sárgaréz mikroszkópokba, távcsövekbe, eredeti festett vetített képekbe ütközött. A legcsodálatosabb pillanat persze az volt, amikor egyszerre csak kinyílt egy ajtó és a fények Kárpát-medence leggazdagabb népviseleti gyűjteményére ragyogtak. Rágondolva, még ma is színek, formák megnyugtató kavalkádja kavarog bennem és a büszkeség, hogy ide születtem…

Nem folytatom, hiszen ilyen séta többé nem lehetséges. A tragikus hír tudatosítja bennem, hogy olyan embert ismerhettem, aki különleges képességekkel rendelkezett: meg tudta állítani az időt! Akárcsak Hóra mester Michael Ende világhírű regényében a Momo-ban. Azt az időt, amit egy kísérteties társaság, a szürke urak csoportosulása egyre inkább elrabol az emberektől, akiknek aztán egyre szegényebb, sivárabb és hidegebb lesz a jelenük, és idegenekké válnak önmaguk számára is. Hóra mester a különleges képessége révén le tudta győzni az emberiség kirablóit. A regényben.

De ez a győzelem neked, Barna Gyuri, itt és közöttünk: megadatott! Szenvedélyesen gyűjtött csodás tárgyaid környezetében ott van az Erő. Amitől az emberekhez percekre, vagy épp órákra visszatér az az idő, aminek hiányától annyira szenvednek. Hihetetlen teljesítményed láttán elhiszi az ember, hogy reménytelenül betegnek tűnő világ talán mégis gyógyítható.

Nyugodj békében! Nem éltél hiába!

Az ilyen embereket civilizált országokban gyorsan eltűntetik a színről. Lemond magától, vagy lemondatják. Persze tudom én, hogy Magyarország más. A fennálló hatalom nemigen kockáztatna meg egy előrehozott választást, amit a lemondott képviselő miskolci körzetében kellene kiírnia. Inkább hagyják. Úgysem indítják újra. Valahogy kibekkelik vele a hátralévő egy évet. Korábbi 47 ezres ostobasága után legalábbis ez lehetett a terv. Ám ez a rendkívüli képességű fiatalember újra és újra felküzdi magát a címoldalakra.

Miskolc alpolgármestere, Kriza Ákos polgármester első helyettese most épp a parlament mentelmi bizottsága előtt magyarázza legújabb ügyét. Izgul is a média: sikerül-e neki? Megnyugtatom az érte aggódókat: sikerülni fog! Ez az ifjú ember különleges adottságokkal rendelkezik. Ezt már a véletlenül az ő kapujáig leaszfaltoztatott utcánál is megmutatta.  A mostani skandalumnál  is  azonnal kész volt a válasszal: nem az ő negyven milliós házvásárlásával van a baj, hanem politikai ellenségeivel, akik felfújták az ügyet. A megoldást borítékolni lehet, az illetékesek el fogják hinni újabb meséjét is. Mert el akarják fogadni. Ezzel vége is a történetnek.

Avagy talán mégsem. Talán a helyi városvezetés - most az egyszer - mégis elgondolkozik azon, hogy Kriza polgármester jobbkeze példátlan módon rontotta a város tekintélyét. Hiszen az ország minden hírolvasója Zsiga Marcellt Miskolccal azonosítja: - Kik élhetnek ott, ahol ilyen ostoba az alpolgármester?  A kérdés tehát: szabad-e hagyni, hogy az amúgy is megtépázott hírű várost ilyen ember képviselhesse ország-világ előtt?

Nincsenek kétségeim: ez a legény maradni fog! Hiszen ő is a pereputtyhoz tartozik. Azokhoz, akiknek csak saját gyarapodásuk  fontos. És mi lesz a várossal? Úgy tűnik erre nem jut idő!

Vagy másképpen fogalmazva, erre még mindig nincs "itt az idő"!?

E héten megyénk vezető napilapja féloldalas interjút készített Miskolc város első polgárával. Adódott hát az alkalom, hogy összevessük városunk és a cívisváros vezetőjének nyilatkozatait. Márcsak azért is, mert a Fidesz miskolci képvelői Debrecen városát „nyócévig” csak „bezzeg városként” emlegették . 

Az eredmény lesújtó. A debreceni hírek nagyszabású útépítésekről, új villamospálya kialakításról, gimnáziumok, szakképző központok teljes felújításáról, stadionépítésról és az új 20 milliárdos intermodális közlekedési központ előkészítéséről szólnak. Amíg Kósa Lajos interjúiban épülő, vagy tervezett projektek napi gondjairól beszél, addig nálunk… 

Nos, nálunk Miskolc polgármestere válaszaiban hárít. Azt magyarázza, hogy mi miért nem sikerült. Miért áll a Diósgyőri Vár projekt, a selyemréti fürdő építkezése, miért szerencsétlenkednek a Patak utcai mélygarázsnál. Kitér az elől a kérdés elől is, hogy egyáltalán lesz-e olyan projekt, amit négy évük alatt felépítenek.Válaszaiban, ahogy tőle megszokhattuk,  nem csapatának alkalmatlanságára, hanem ismét  a pénzhiányra, az eladósodásra hivatkozik.

Ennél a pontnál érdemes egy percre megállni, hiszen immáron harmadik éve azt próbálja a helyi közvéleménnyel elhitetni, hogy Miskolc kiemelkedően rossz helyzetben van. Nyilván elkerülte figyelmét Balog Zoltán miniszter a kormány adósságátvállalással kapcsolatos mondata. Nos, ő  Debrecenről szólva úgy fogalmazott: "a város az adósságállományát tekintve súlyos, az országban az egyik legnehezebb helyzetbe került." Nem vagyunk tehát egyedül.  Minden nagyváros, amelyik fejlődni akart, jelentős hitelt vett fel. Ami azonban ennél is érdekesebb, Kósa Lajos fideszes polgármester a miniszteri bejelentés után közölte: a város évi 1,5 milliárd forint adósságszolgálattól szabadul meg. Kérdem, ha Debrecenben javult a helyzet, hogy lehet, hogy Miskolcon csak a működésképtelenséget sikerült elhárítani?

A válasz elég kézenfekvő. Szakmai alkalmatlanság. Szánalmas mondatok még az  a város egyre rosszabb híréről. Ami tényleg mélyrepülés! Főleg, ha belegondolunk, hogy 2007-ben még Miskolc kapta meg a legjobb városimázs címet a megyei jogú városok közül. Megelőzve Debrecent ! Hol vagyunk már ettől?

Az interjú egy mondatával lehet csak maradéktalanul egyetérteni: „előre kell lépnünk …, mert különben lemaradunk végleg, pár éven belül”. 

A lemaradás valódi veszély, de azt is egyre többen látják, hogy előrelépni Miskolc jelenlegi vezetőivel nem lehetséges!

"Ki gépen száll fölébe, annak tépkép e táj"! Talán ezért sem árt egy kis történelemlecke azoknak, aki nemrégen érkeztek erre környékre. Nagy-Miskolc kialakulása 1945-ben kezdődött, amikor Diósgyőrt Perecessel és Hejőcsabával a városhoz csatolták. 1950-ben Miskolc tovább bővült Görömböllyel és Görömbölytapolcával, az akkor még Lillafüredből, Ó- és Újmassából álló Hámorral, valamint Szirmával. 1981-ben csatlakoztatták Bükkszentlászlót a városhoz.

Mindezt csak azért mondom el, mert elég a térképre pillantani, hogy láthassuk ez egy önálló városrészekből álló „nyurga” település együttes. Nem véletlenül hirdethettük és hirdetjük magunkat úgy, hogy miénk Európa leghosszabb főutcája.

Némi városszerkezeti megfontolás márcsak ezért is elvárható lenne azoktól, akik valahol valamiről döntenek. Vegyük például a hajdanán önálló Diósgyőr-Vasgyárt. Az egykori tulajdonosok úgy fejlesztették a gyárak környékét, hogy templomokat, iskolákat, óvodát,  játszóteret (Szabadságkert), fürdőt,  üzleteket (Konzum) építtettek. No, persze gondoltak arra is, hogy az emberek időnként betegeskednek is, ezért épült fel gyógyszertár és a környék legnagyobb egészségügyi intézménye a Diósgyőri (korábbi nevén Vasgyári) Kórház. Tették ezt nyilvánvalóan azért, hogyha valaki megbetegszik, ne kelljen a fél városon átutaznia, hogy orvost találjon.

Ezért is döbbenetes 2013-ban a város jelenlegi vezetőit mennyire nem érdekli a történelem, a városszerkezet, de legfőképpen az, hogy mi is a városlakók elemi érdeke. Ezért hoznak olyan döntést, hogy megszüntetik az állandó orvosi ügyeletet Diósgyőrben. A beteg csak hagy utazzon sok-sok kilométerrel többet! Hóban, sárban, busszal, villamossal, éji órán pedig, ha ki tudja fizetni, taxival.

Nem számít, nekik így olcsóbb! Mert – mint mondják - takarékoskodni kell! Takarékoskodni, de nem ám a városházát és a holding cégeit elözönlő saját pereputtyuk kárára, hanem a  város lakóinak zsebére! Íme, ismét egy döntés, ahol jól látszik a város fideszes vezetőinek valódi énje. Mint cseppben a tenger! Vajon hány csepp kell még, hogy ezt mindenki lássa?

Igen, elkapkodták Miskolcon a Magyar Narancs legújabb számát. Rossz nyelvek szerint a városvezetés vásároltatta fel, de én nem hiszem, hogy ilyen botor eszközökhöz folyamodna az identitászavarától igencsak szenvedő miskolci előljáróság. Hacsak a gyökerek nem így keresik gyökereiket! Mert bizony a Patak utcát leszámítva nem kellene nagyon mélyre ásni. Elég szétnézni a felszínen, ahol bizony semmi nem történt. A háromoldalas cikk sem véletlenül jelent meg ilyen címen: „Bedőlt miskolci fejlesztések. Füstbe ment tervek.” Mert lehet gyalázni, feljelentgetni, gyanúsítgatni az ellenzéket, de a tények ettől mégiscsak tények maradnak. „Két leállított, egy el nem kezdett és egy elutasított projekt a mérlege Miskolc 2012-es nagyberuházásainak”. Magyarul,  az eredményjelzőn a város „gazdáinak” oldalán nulla áll.

Az alapos kutatómunka után megírt írás sorba veszi a fideszes városvezetés fizetett médiumai által sikersztorinak hirdetett projekteket. Nem vérbe mártott tollal írták, ahogy ez errefelé szokás, hanem szorgos utánjárás után vetették össze a harsányan kidobolt ígéreteket a valósággal.

Azt, hogy az eszelős csökönyösséggel Patak utcára átterveztetett mélygarázs értelmetlen és gazdaságtalan. Ráadásul a vízzáró réteg téves meghatározása miatt, szinte az egész munkát előlről kell kezdeni. Terveztetni és tendereztetni. És egyszer ki kell majd fizetni Magyarország egyik legdrágábban megépített projektjét, ha végre valahára kész lesz, ahol egy parkolóhely építése több, mint 3 millió forintba kerül majd. (Eközben folyamatosan arról panaszkodnak, hogy semmire nincs pénz. Saját ostobaságuk megvalósítására úgy tűnik mégiscsak akad!)

Regénybe illő a Selyemréti strand átterveztetésére, a kivitelező kiebrudalására, majd  az egész újrakezdésére vonatkozó fejezet. Pedig milyen szépen mutattak kobakban az odalátogató, pallókon egyensúlyozó városvezetők és országgyűlési képviselők. Csak épp az építkezés nem jutott egy jottányit sem előbbre.

A folytatásban a cikk szerzője végigveszi az elbukott miskolctapolcai és a Diósgyőri Várral kapcsolatos pályázatokat, a megígért és feledésbe merült kormányzati ígéreteket.

Mit mondjak? Jó kis leckét adott a Magyar Narancs a város kommunikációs csapatának. Újabb színes meséket kell kiötleniük a valóság cáfolatára. Aki nem hiszi járjon utána. Talán egyszerűsítené dolgukat, ha kiraknának egy táblát a város határába: a miskolci ámokfutás a beruházások szüneteltetése alatt is zavartalanul folyik tovább!

Sokan megmosolyogták. – Költő… és legyintettek. Általában azok, akiknek csak az számít, ami gyorsan eladható. Ő ilyenkor visszahúzódott írásai közé, gyakran  porig alázva.

Ám élni, ilyenkor élt igazán. Krónikás lelke ott repdesett a szülőföld lankái fölött, hogy átröppenjen csuvas földre, vagy épp Litvániában bolyongjon. Írt és fordított. Fordított és írt. Új szavakat alkotott. 15 önálló kötetben, megszámlálhatatlan antológiában jelentek meg versei, műfordításai. 7 nyelvre fordították le rímeit. "Ha nem megy az írás, fordíts!” – mondogatta gyakran – de írj! Példát mutatott. Akkor is írni kell, ha nem olvassák, mert egyszer eljön az idő, amikor ebben az egyre sivatagosodó világban a sóvirágnak is örülnek majd a szépre vágyakozók.

Nem tudom, hány emberrel levelezett. Talán ezért is juttatta gyakran eszembe Kazinczy Ferencet, mert ő szintén vakon hitt abban, hogy az irodalmárnak egy-egy dicsérő szó, főleg jóbaráttól szárnyakat adhat. Nem az számít, hogy milyen kicsinyke szobában, mennyire öreg írógépen pötyögöd le a bátorító sorokat. De írd meg! Márpedig ő mindenki írását olvasta, megjegyzéseivel látta el és már címezte is különlegesen megírt borítékjait. Ezekről már a postás is tudhatta, hogy neki is igen nagy tisztesség, ha a címzettnek levelet kézbesíthet.

Ha már az említésre ugyan nem méltókról szóltam az írás elején, akkor azokról az ezrekről is meg kell emlékeznem, akik szerte e hazában barátként tisztelték és szerették. Gyermekek, akik rendhagyó irodalomórákon lelkesültek fel szavaitól. Felnőtt irodalombarátok, aki szavai tüzétől hitték el néhány órára, hogy „él még, kell még a szép magyar szó, a magyar vers”. Akik hallották tüzesen beszélni tudják, hogy az emberben felforrósodott a tudat: de jó, hogy magyar, a mi édes anyanyelvünk!  

Nehéz felfogni, hogy az örökkön vonathoz, buszhoz rohanó, törékeny ember nincs többé. Kevesebb lett  vele a harcosok száma, akik a virtuális valóság helyett valami másban hittek. De ezt végszóként hagy mondja ő: „Soha nem volt talán még ennyire szükség az egymásba kapaszkodásra (de nem hajba kapásra!), mert oly időket élünk, mikor egy-egy alkotó, akár cellájában, mécsese fényénél a szerzetes, oly magányosan virraszt papírja fölött. Mintha a közösség hiányát sok-sok kis cella rendeltetne pótolni.”*

Elment a mécsvilág fényénél virrasztó! Nyugodjon  békében!

*Elhangzott az Írószövetség Észak-Magyarországi Csoportjának 2011. november 21-i közgyűlésén.

Gyerekkoromban, az „átkosban” felöntötték télen az iskolaudvarokat. Ott korcsolyázhatott mindenki. Abban az időben valami miatt fontos volt, hogy a gyerekek a tél örömeit is élvezhessék.

Persze a Vasgyárban az Árnyaskerttel szembeni teniszpálya volt a csúcsok csúcsa. Melegedővel, forró teával, korcsolyapengét élező bácsival. Na persze hangosbeszélővel, a Beatles százszor lejátszott Postman-jével  és természetesen magával a nagypályával. Mint a neve is mondja, itt már igazi nagypályásokat is láthattunk. Nekik hokikorijuk volt, tudtak előre és hátrakoszorúzni, sőt még ugrani is, egyet fordulva a levegőben. Hogy a menők Lutz-ot, Axel-t, vagy Rittbergert ugrottak, azt ugyan nem tudtam megállapítani, mert ezeket a kifejezéseket én is csak Vitray Tamás tv-közvetítéseiből ismertem. De, hogy tátottuk a szánkat az egészen biztos.

Mármint mi földi halandók, akik félórákat töltöttünk el azzal, hogy korcsolyánkat a bakancsunkra felszorítsuk, a kis kurbliszerű csavaróval, aminek a nevére már nem emlékszem. Ám, ha sikerült, akkor az ember rásiklott a tükörjégre. Ki így, ki úgy. Ki bukdácsolva, ki ügyesebben. Ha már nagyon ment, akkor a kislánnyal kézen fogva.

Nosztalgia – mondhatnánk. Azóta sokat fejlődött a világ, a technika. Máshol lehet, de hogy Miskolcon visszafelé forog az idő kereke, azt újabb sajnálatos tény bizonyította. A sors fintora, hogy éppen négy éve adtuk át a felújított 2-es pályát a Jégcsarnok mellett. A szakemberek javaslatára és a  nagyközönség kívánságára.  Működött is szépen, mígnem tavaly decemberben be nem jelentették, hogy nincs rá pénz. (2011-ben még volt, akkor még ezzel a képpel buzdítottak korcsolyázásra!)

Emberek, ilyet? Teszik ezt a Nagy Nemzeti Köznevelési Törvény  életbelépésének, a heti öt testnevelési óra bevezetésének évében, amikor a vízcsapból is az folyik, hogy a gyerekek fizikai állapotát minden eszközzel javítani kellene.

Köztudott, hogy Miskolc vezetőit általában nem érdekli, hogy a város lakói mit is szeretnének. Ebből logikusan következik, hogy akkor miért pont a korcsolyázás feltételeinek megteremtése foglalkoztatná őket? Ám az végképp megdöbbentő, hogy  még saját kormányuk szándékait sem ismerik. Ezek tényleg olyanok amilyennek a köznyelv mondja őket!

Miklós bácsi már életében legenda volt. Fejből tudta a város elmúlt hatvan évének minden elmesélésre érdemes történetét. Az egykori jeles sportoló ezeket azért ismerte, mert vagy ott volt a történés helyszínén, vagy neki mondták el elsőnek. Ő volt ugyanis a városi fürdők vezetője, jó emberöltőn keresztül. Azt ugye a rómaiak óta tudjuk, hogy a dolgok hol dőlnek el.

Ha van nótafa, akkor ő mesefa volt. Csak belekezdtél egy történetbe, de máris abbahagyhattad, mert neki a te sztoridról eszébe jutott valami. Így aztán inkább elhallgattál, mert magad is érdekesebbnek tartottad, ha őt hallgatod. Több száz igaz meséje kering ma is a városban, sokan őrzik és terjesztik baráti társaságokban. Könyvet lehetne írni belőlük.

Halhatatlan humora előtt tisztelegve, néhány személyesen hallott, „csípőből jövő”  bölcseletéből idézek.

"- Tudod fiam, a szauna olyan, mint az abált szalonna. Az egyiktől mi purcanunk ki, a másiktól a finnek."

Olimpia idején tévét néztünk. "- Én nem értem, hogy fiatal emberek mit nyafognak annyit az időeltolódás miatt. Kimentem Amerikába a bratyómhoz. Már a reptéren elkezdtünk inni és ittunk másnap estig. Aztán aludtunk egyet és reggel felkeltünk. Ennyi."

Egyszer egy névnapon, már elég sok mindent megittunk, amikor megjelent pár üveg 4éves ófurminttal. - De, Miklós bá! Bennünk már van konyak, pálinka, sör, most erre bor??? Válaszát örökös jótanácsként vésse a fejébe minden szilveszterezni induló derék magyar ember:  - Gyerekek! Mindenre lehet mindent inni ! Egy kivétel van: az oltatlan mész!

E nemes gondolat jegyében  kívánok boldog új esztendőt minden kedves Olvasónak!

Elképesztő ez a fiú. Igazi őstehetség. Mások hosszú éveken át küzdenek, hogy felfedezzék őket, ő meg csak bemondta legfőbb számát a 47 ezrest és máris ott dübürgött a címoldalakon. És nem hagyta alább. Kiderült, hogy nem egyszámos tálentum, mint sokan mások, mert ott van újra és újra. Állócsillag! Igazából még rosszakarói is csak segíteni tudják fényes karrierjét. Mert ugyan mi kivetnivalót lehet találni abban, ha Robbie Williams, vagy Madonna frissen vásárolt házáig vadonatúj aszfaltút vezet? Ennyi jár egy sztárnak.  Neki is. Zsiga Marcellnak is, hiszen ő Miskolc arca. Róla beszél mindenki. Talán már játszik is a gondolattal, hogy ott kellene hagynia ezt a fránya alpolgármesterséget. Csak nyűggel jár! Itt az idő! Főnöke helyében is megfontolnám, hogy szabad-e egy ilyen kvalitású embert a városházán bújtatnia. Ki kell dugni bátran a kéményen, hiszen ma már milliók szemében szimbólum: a város új lógója!  

Azt hiszik győztek, pedig hatalmas öngólt rúgtak. Pontosabban leleplezték, milyenek valójában: kicsinyes bosszúállók, akiknek Miskolc  semmit sem jelent. Nem érdekelte őket a névváltoztatás ellen összegyűlt 40 ezer aláírás. „Kommunista háttérmunkára" gyanakodtak, amikor tanárok, alkalmazottak, szülők és diákok egyértelmű nemleges választ adtak ámokfutásukra. És amikor tüntetés előtt még volt némi halvány remény a jó döntésre, a város  vezetője kioktató modorban megalázta a vele tárgyalni szándékozó  egyesület képviselőit. Pedig ők aztán -  szemben Miskolc jelenlegi „uraival” – tényleg köztiszteletben álló emberek.

Másnap a közgyűlésen folytatták, amit elkezdtek: a város érdekeinek elárulását! Ismét kimutatták a foguk fehérjét, hogy nekik, idegenszívűeknek nem érték a város iskolája. Ha kell csuklás nélkül átadják, eladják, cserben hagyják. Dühtől vérben  forgó szemük azonban most megzavarta látásukat. Nem vették észre, hogy ország világ előtt leleplezték magukat, sanda szándékaikat.

2012. szeptember 27. Ha egyszer visszanéz majd valaki, látni fogja majd ezt a dátumot. Alkalmatlanságuk  - pártállástól függetlenül - ekkor vált nyilvánvalóvá a széles közvélemény előtt.

Még sok kárt fognak okozni, sajnos sok miskolci életét fogják tönkretenni, de innen már nincs visszaút!

Elmentek Pestig. 200 kilométert, gyalog. Volt, amikor mínusz 10 fok alatt volt a hőmérő higanyszála, de mentek. Volt, amikor  a havat szemükbe hordta a szél, de mentek. A kevésbé gyakorlottaknak fájt a lába, volt akinek véresre törte a bakancs az ujját, de mentek. Mert valakinek el kellett kezdenie!

Tudták mi övezi majd útjukat. Sokan kiintegettek a kocsikból, néhányan beszóltak nekik. Találkoztak cinizmussal. (A szó a görög küon, azaz kutya szóból ered.) Az őket gúnyosan fogadó,  enyhén illuminált államtitkár tényleg lement kutyába.

Igazából a média sem tudott velük mit kezdeni. Mert lehet beszélni politikai performanszról, vagy miről, de ezek tényleg gyalogoltak. És KETTŐSZÁZ kilométert. De miért is? Hogy felhívják végre mindenki figyelmét, hogy az "országnak harmada éhen gebed"! Hogy a végeken nincs mit enni! Annak sincs, aki dolgozni akar, mert munka sincs. Mezőkövesden már másnap bebizonyosodott, amikor az emberek "a kormány segít" ígéretet komolyan véve, munkára jelentkeztek.

- Megérte? - kérdezi a cinikus. - Megrettent a hatalom? Még nem! - mondom én - de, hogy el kellett gondolkoznia, abban biztos vagyok.  Ma már ország-világ tudja, hogy Magyarországon emberek éheznek! A történelem arra tanít, hogy az éhes ember, ha egyszer elindul, akkor nem áll meg! Akkor nem több tucatnyian lesznek, hanem sokan, nagyon sokan! Ezért érte meg a fáradtságot! De hosszú még az út! Köszönet azoknak, akik megtették az első kétszáz kilométert!

 A klipet nézegetem, miközben lassan eloszlik a hajnali harangszó. Nem tudom Magyarországon működne-e ez a kezdeményezés? Egymással semmiségeken ordítozó embereket látok magam körül, az élet szinte minden pillanatában. Jogosan, vagy jogtalanul, de rögtön magas C-n kezd a magyar. Az egyiknek elsőbbsége volt, a másik elé odatolakodtak, a harmadik csak úgy, mert valami nem stimmel.

Mi lenne, ha hirtelen jönne valaki, aki azt mondaná, hogy az "ölelés ingyen van". Ahogy nézi az ember filmecskét, látható, hogy az emberek az első meglepetés után, vidáman, néha kicsit meghatódva kapnak a lehetőségen. 

Vagy nálunk talán óvatosságból  nem is öleléssel,  hanem jószóval kellene kezdeni. "JÓSZÓ INGYEN" - hirdethetné a tábla. Úgy érzem, sokan megölelnék azt, aki elkezdené!

A miniszterelnök ideges lett! Nagyon ideges. Olyasmivel találkozott, amire végképp nem számított. Találkozott fiatalkori önmagával. A diákok tükröt tartottak a rendíthetetlennek gondolt főember élé. Azt tették, ami a többség közönye miatt nem sikerült a rendőröknek, a tűzoltóknak, a nyomorba döntött rokkantnyugdíjasoknak,  pedagógusoknak és  egészségügyi dolgozóknak. A fiatalok azt mondják, amit egykoron ő vágott a hatalom szemébe: Ez így nem mehet tovább! Megdöbbenten találkoznia kellett azzal a ténnyel, hogy most már neki sem hisznek és…és…és… vannak az országban elszánt emberek, akik egyáltalán nem félnek tőle.

Ijedtségére jellemző, hogy ellentétben egykori önmagával, nem a tiltakozók elé állt, hanem testőreitől védve a sajátjaihoz futott. Talán országlására is jellemző, hogy egy romkocsmát talált alkalmas helyszínnek a színlelt tárgyalásokhoz. Igen, igen, lassan egy egész ország válik romkocsmává.

De kiderült az is, hogy van az országban olyan erő, amelyet nem lehet ripsz-ropsz döntésekkel elkábítani, vagy megfélemlíteni. Akik nemcsak magukra gondolnak, hanem az utánuk jövőkre is. Akik példát mutatnak az elfásult, egymásra acsarkodó és reménytelenül tehetetlennek tűnő „felnőtt” társadalomnak.

A hazát vezénylő tábornok, aki idáig mindenkit maga alá gyűrt, most, egy pillanatra megdöbbent: a történelem ismétlődik. Lám-lám, ismét léteznek az országban tiltakozni merészelő, fiatal demokraták!

Azon szerencsés emberek közé tartozom, akit jó anyóssal áldott meg a sors. Nap mint nap érezhettem szeretetét.

Amikor egyfajta végtisztességként előtte tisztelgek, fejet hajtok egy nagy nemzedék munkásfeleségei előtt is, akik percnyi megállás nélkül egész életükben dolgoztak. Családjukért, embertársaikért.

Már apró gyermekként igencsak próbára tette az élet. Édesapját nagyon korán elveszítette. Súlyos szívbeteg édesanyja nevelte őt két testvérével, keserves körülmények között. Nehéz gyermekkora volt, kicsi korától dolgozott, segítette édesanyját. Szorgalmat, rendet, a munka becsületét tanulta a gondoskodó anya mellett. Kislány korától szerette, gyámolította embertársait, minden új dolog érdekelte. A Jóisten is emberek tanítójának teremtette, de a sors nem tette lehetővé, hogy megvalósítsa álmát. Különösen azután, hogy édesanyja is távozott az élők sorából.

Varrónő lett, nem is akármilyen. Édesanyja mellett tanulta ki a szakmát, aminek szinte művésze lett. Olyan ruhákat, köztük menyasszonyi ruhákat varrt, amikről még életben lévő viselőik ma is csodálattal mesélnek. A nagy szegénységben sokan fordultak hozzá. Ingek nyakát, mandzsettáit fordította ki, varázsolta újjá. Úgy tudott riselni, mint senki más Felsőzsolcán. Hímzéseit kiállításokon is bemutatták. Ezért is talált munkát a Háziipari Szövetkezetnél. Nekik dolgozott hosszú évek hosszú éjszakáin át.

1949-ben férjhez ment Tóth Pálhoz, akivel 62 esztendőn át éltek becsületben, tisztességben. Rengeteget dolgoztak, a rendes munkaidő után is. Közben jöttek a gyerekek. A megszületett kislányok, Anna és Olga jelentették a boldogságot és egyben a felelősséget. Csak aki átélte, az tudja átérezni, mit is jelentett két gyermeket nevelni az ötvenes-hatvanas években.  A rengeteg varrás mellett a háztartás vezetése, gondoskodás a három műszakban dolgozó férjről, a gyereknevelés - emberfeletti erőfeszítést követelt tőle. És még ott volt a kert művelése, a cipekedés a piacra, hogy szerény jövedelmüket valahogy kiegészítse. Hihetetlen életenergiáját mutatja, hogy nem sokkal a nyugdíj előtt, férjével a saját ház építésébe is belevágtak. Akkor már a Drótgyárban dolgozott, onnan is ment nyugdíjba.

Nyugdíjasként sem pihent.   A mindennapi teendőkön túl rengeteget olvasott, figyelte a nagyvilág eseményeit, és amíg a lába bírta, a nyugdíjasklubbal együtt bejárta Magyarországot, Erdélyt. Széleslátókörű ember volt. Nyilvántartotta szerettei jeles napjait. Rendszeresen írt, telefonált nekik. Lányait, vejeit, unokáit, ahol tudta segítette. Állandó szeretetével, finom főztjével, legendás nyúlpaprikásával, a kert és a baromfiudvar adta finomságokkal.  

Betegségei egész életét végigkísérték. Két embernek is elég lett volna az a teher, amit vállain hordozott. De keményen tűrte a műtéteket, a kezeléseket. Szines egyéniséget jól példázza, hogy a kórházi szobákban is napsugarat varázsolt betegtársai lelkébe. Becsülték, szerették az orvosok, a nővérek és imádták a szobatársak.

Férje egy évvel ezelőtt történt halála végzetes csapás volt érzékeny lelkére. Eleinte nagyon igyekezett, hogy feldolgozza a tragédiát, de aztán lassanként elfogyott maradék  ereje is.

Tegnap utolsó útjára kísértük kedves Anyósomat, a 81 esztendőt megélt Tóth Pálnét, született Búza Annát. Az önmaga által varrt ruhában temettük el.

…a félelemtől válik az ember irányíthatóvá. (Jo Nesbo)

Csend van az iskolákban - mondja az illetékes. Miért mit vártak? Fűtenek. A gyerekek felelnek, jegyeket kapnak. A pedagógusok megtartják óráikat. A diákok feldíszítik a fenyőfákat az aulában. Versekkel, karácsonyi dalokkal készülnek az ünnepre. Angyali béke lengi körbe az oktatási intézményeket.

Valóban így lenne? Vagy inkább a ma csendje nagyon is látszólagos?

Miközben telnek-múlnak az intézmények hétköznapjai, tanárok ezrei kérdezik súgva egymást, barátaikat: Mi lesz? Tudsz valamit? „Az ismert dolgoktól … kevésbé rettegünk, mint azoktól, melyeket csupán sejtünk, és félig-meddig tudunk” . Arthur  Conan Doyle  idézete pontosan írja le a magyar  iskolák tanári szobáinak hangulatát. De senki nem tud semmit! Utasítások, levelek jönnek a minisztériumból, a Klebelsberg Kuno nevű fantom-intézettől, az önkormányzattól. Látszólag totális a fejetlenség, összevissza beszél mindenki.  Miniszter, államtitkár, frissen kinevezett tankerületi igazgatók garmada nyilatkozik arról, hogy épp most tájékozódik. Ám arra a nagyon is triviális kérdésre, hogy mi történik január elseje után, ha elromlik egy csap, vagy netalán meg kellene javítani egy számítógépet, nincs konkrét válasz. (Most nem térnék ki arra a nem jelentéktelen „apróságra”, hogy jövőben a csap és a számológépasztal az önkormányzaté, míg a gép maga az állam tulajdona(!) lesz. Ezernyi időzített bomba. A közös lónak pedig …., mintha lenne erről egy közmondásunk?)

De nem ez a lényeg! Nem szabad nem észrevennünk, hogy ami történik „őrült beszéd, de van benne rendszer”. Az átszervezés vezérelve megegyezik a magukat megváltónak gondoló  diktátorok örökkön visszatérő álmával:  egyformaság! Egyforma tankönyv, egyforma tanrend, egyforma köpeny és … egyforma gondolkodás. Aki kilóg a rendszerből, annak kívül tágasabb. Akár már holnap törvényt lehet hozni arra, hogy miről lehet beszélgetni a tanáriban, mit mondhat az igazgató egy ünnepségen. Az ez ellen vétőket természetesen állampolgári kötelesség lesz feljelenteni. De ki lehet terjeszteni mindezt a diákokra is. Nem is olyan távoli a példa, amikor a gyerekekkel elmeséltették az iskolában, hogy a renitens szülők nem törik-e fejüket egy kis rendszerellenességen. Az ember szinte már látja a gigantikus tornaünnepségeket, amire hónapokig készülnek majd versengve az iskolák, hogy aztán az egymást támasztó gyerekek gúlájának tetején ott feszüljön egy arckép. 

Nem véletlen tehát a jelenlegi látszólagos fejetlenség! Azért lesz más főnöke az igazgatónak, mint a tanároknak, azért lesz más gazdája a falra szerelt táblának, mint az iskola falának, mert a cél éppenséggel a zűrzavar. Ebben a zavarosban nyugodtan lehet halászni. Pontosabban vadászni. Kire? Mindenkire! Arra is „ki néma volt netán s csak lelkesedni rest”! Nem tesznek mást, mint amit lassan három éve gyakorolnak a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban, a tömegkommunikációban. Kihasználják, hogy a munkájukért szerény jövedelmükért rettegő emberek egyenként félnek, rettenetesen félnek az utcára kerüléstől.

Lehet-e tenni ellenük valamit? - kérdezik sokan

Ott a példa a valódi csend világában, a tengerekben. Ahogyan  a kisebb halak védekeznek a ragadozók  ellen. Halrajokba tömörülnek. Így együtt nagyobb élőlénynek vélik őket és sikeresen tudnak védekezni a támadás ellen. Tanulni kell a természettől!  A diákok már tudják! Csak így lehet elijeszteni végleg a kétharmad cápáit!

Kevés élőlénynek adatik meg, hogy még életében szobrot kapjon. (Az emberek közül leginkább az öntömjénező paprikajancsiknak. Ám ezeket a modellek halála után rendszerint gyorsan ledöntik.) Nem tudni már, kinek az ötlete volt, hogy  Mancsnak szobrot állítsunk. De a fiatal szobrász, Szanyi Borbála alkotása úgy született, hogy a szándék találkozott a köz véleményével is. Miskolcon egyértelmű volt: ha valaki, akkor Mancs végképp megérdemli!

8 évvel a szoborállítás és 6 évvel halála után idézem fel a nagyszerű élőlény sorsát.

 „Születésekor 11 testvére volt az alomban. Hathónapos korában gazdája észrevette, hogy egyik hátsó lábát nem használja rendesen. Az állatorvos megállapította, hogy csontfeje nem fejlődött ki rendesen. Gazdájának, Lehóczki Lászlónak azonban sikerült fél év alatt egy házilag átalakított szíjkengyel segítségével korrigálnia a fejlődési rendellenességet. A nehéz kezdet után különleges képességei hamar kitűntek. Ezek egyike a Lehóczki család gyermekének kisebb óvodai balesete. Erről a család úgy értesült, hogy  Mancs a gyerekágyon ült és ugatott. Amúgy be nem ment volna a gyerekszobába. Jelezte: baj van! Ezután csörgött csak a telefon. Az óvodából hívták őket.

Aztán megkezdődtek a bevetések. Gazdájával, több sikeres mentőakcióban is részt vett, Salvadorban, Indiában, Tajvanon és sorolhatnám ... „Igazán híressé az 1999.  izmiri földrengés tette, amikor egy hároméves kislányt mentettek ki a segítségével a romok alól, ahol már 82 órája tartózkodott.” Az egész város büszke lehetett, amikor a világ nagy tévéstársaságai szétkürtölték a magyar mentőcsapat szívbemarkoló sikerét. A drámai képeken pedig ország-világ olvashatta a mentők hátán büszkén viselt MISKOLC feliratot.

Sokszor vetették be árvizeknél, vízi mentésnél. Számtalanszor adtak hírt arról a tudósítások, hogy segítségével tudták megadni embereknek a végtisztességet. Sok-sok sikeres bevetése minden idők egyik legjobb magyar mentőkutyájává tette. 2006. októberében őt is elérte a végzet, tüdőgyulladást kapott és elpusztult; gazdája a nyilvánosság kizárásával saját kertjében temette el.

Az ezt követő napokra sokan emlékezünk, belvárosi szobra valóságos búcsújáró hellyé vált, ahol miskolciak ezrei rótták le mécseseikkel tiszteletüket teljesítménye előtt. Így van ez ma is, csaknem mindig meggyújtja valaki az emlékezés lángját.

A szobor azt a megrendítő pillanatot ábrázolja, amikor Mancs embert talál!  Talán ezért is ennyire szerethető a bronzba dermedt életmentő élethű alakja.

Különösen egy olyan korban, amikor már az emberek is megtudták, milyen nehéz: embert találni!  A szó igaz értelmében.

Elképesztő ez a fiú. Igazi őstehetség. Mások hosszú éveken át küzdenek, hogy felfedezzék őket, ő meg csak bemondta legfőbb számát a 47 ezrest és máris ott dübürgött a címoldalakon. És nem hagyta alább. Kiderült, hogy nem egyszámos tálentum, mint sokan mások, mert ott van újra és újra. Állócsillag! Igazából még rosszakarói is csak segíteni tudják fényes karrierjét. Mert ugyan mi kivetnivalót lehet találni abban, ha Robbie Williams, vagy Madonna frissen vásárolt házáig vadonatúj aszfaltút vezet? Ennyi jár egy sztárnak.  Neki is. Zsiga Marcellnak is, hiszen ő Miskolc arca. Róla beszél mindenki. Talán már játszik is a gondolattal, hogy ott kellene hagynia ezt a fránya alpolgármesterséget. Csak nyűggel jár! Itt az idő! Főnöke helyében is megfontolnám, hogy szabad-e egy ilyen kvalitású embert a városházán bújtatnia. Ki kell dugni bátran a kéményen, hiszen ma már milliók szemében szimbólum: a város új lógója!  

Nem az a baj, hogy áll egy beruházás! Van ilyen! A nagy gond  a városvezető fejében lakozik. Néhai apám szerint, vérbenforgó szemmel nem lehet jó döntést hozni! Márpedig a mélygarázs-projekt ötlete is így születhetett. Mint sok más! Miután abból indult ki, hogy az előd csak rosszat csinált, először gyorsan megtámadtak és leállítottak mindent. Még a ma már sikersztoriként előadott Mályi geotermikus kútnak is nekimentek. Ami most olcsó hőenergiával fogja ellátni az Avasi lakótelepet. Aztán sorban születtek olyan „megoldások”, mint pl. az átadott, majd gyorsan átépített Újgyőri főtér (régi nevét,  a Marx-teret, ma már kimondani sem szabad! Legalábbis a Csöbör-Zsiga törvénymódosítás szerint). Nem lehetett más sorsa a Szent István térre tervezett mélygarázsnak sem.  A beruházás megkezdésének nem volt semmi akadálya, illetve valami mégiscsak. Nem ők találták ki!

De vissza a Patak-utcai mélygarázshoz. Valóban, régen is volt ilyen ötlet, de ennek csak akkor lett volna sürgős jogosultsága, ha megépül a szerencsétlen sorsú Avas-szálloda. Továbbá a mellé tervezett lakások. A mostani feltételek között látszik, hogy a főépítész által preferált projekt inkább zsigeri döntés volt, mint átgondolt elképzelés. Hiszen a parkolóhelyek száma csak pár tucatnyival lesz több, mintha rendesen megoldották volna a felszíni parkolást. Mindezt 700 millióért? A Patak utca továbbá nehezen megközelíthető. Mindkét irányból. Az már csak hab a tortán, hogy a városban keringő hírek szerint tényleg nem volt elégséges talajvizsgálat, pedig a Patak-utca név elég egyértelműen figyelmeztethette volna a döntéshozót, hogy itt valaha Pece-patak kanyargott. (A várost kicsit is ismerők szerint.)

Ilyenkor civilizált helyeken a polgármester kiáll a közvélemény elé és elmondja, hogy rossz döntés született, de most már annyi pénz van a földben, hogy muszáj befejezni a beruházást. De nem ám Miskolcon! Itt egy jobb sorsra érdemes cég  szóvivője nyilatkozik és mond biztató szavakat. A közeljövő történései könnyen kiszámíthatóak. Pályáztatgatási huzavona után levonuló, majd újrafelvonuló építők. No és majdnem biztos a főépítész menesztése, mert valakire csak rá kell húzni a vizeslepedőt!  Pedig egyre többen gondolják úgy, hogy elsősorban nem ő az, akinek mennie kéne!

Elhittem neki. Nekem ő volt Vonó Ignác, Varville báró és Sir Basil. Igazi fejedelem a Csongor és Tündében, de átéltem vele a Tizenkét dühös ember egyikének kétségeit is. Mindegy milyen szerepet alakított, nekem nem játszott, valóban ő volt a detektív, a gróf, az inas, vagy épp a lelkész. Egyszerre volt a kimért intelligencia és a kedélyes bölcsesség.

Ha megszólalt a színen mindig elámultam, hogy zenghet ilyen szépen egy férfi hangja? Igen, lényének különlegessége éppen abból adódott, hogy mondandóját egyedülállóan szép hangján adhatta elő. Talán ezért is várták mindenhová, ahol versről volt szó, mert az ő hangján árnyaltabbak voltak a rímek, másképp hullottak alá a szavak.

Ő pedig járta a várost, a megyét, az országot. Ment, ment élete végéig. Iskolákba, nyugdíjasklubokba, kultúrházakba, mert becsületbeli dolgának tartotta, hogy kicsik és nagyok hallják és őrizzék, amit a magyar költészet teremtett.

Gyászolva őt, elkeseredetten gondolok arra, hogy vajon meddig emlékszik az ember egy hangra?  Csak az a tudat vígasztal, hogy tízezrek őriznek magukban hangosképet Kulcsár Imre színművész alakításairól. Életreszólóan bennük zengenek az általa oly igazan és tisztán elmondott gyönyörűséges magyar szavaink.

Nyugodjon békében!

Rá már csak az idősebbek emlékezhetnek, ugyanis történetem főszereplője: az orkánkabát. De nem ám a Bécsből csempészett esőkabátról beszélek, hanem arra, ami a hetvenes évek elején itthon készült:  igazi turbósított és magyar. Kívül fényes, belül bélelt. Ugyanakkor könnyű és praktikus. Akkortájt telente szinte mindenki ebben járt. Könnyű volt. Magad alá gyűrhetted. Takarózhattál vele. Sőt engem egyszer még a fagyhaláltól is megmentett.

Történt ugyanis, hogy ugyanígy november volt, csak erős mínuszokkal. Ez ugyan nem zavarta a drezdai magyar diákot, hogy hajnalig bulizzon. Az már inkább, hogy hajnalban vonatra kellett kapaszkodnom. A pirkadat zordsága után a meleg vonatkupé valóságos földi paradicsomnak tűnt.  - Istenem! Két órát alhatok ebben a nagyszerű klímában. És már aludtam is. A kalauz ébresztett: - Van egy kis baj a jegyével! - Tán nem jó vonatra szálltam? - kérdeztem lassan visszaemelkedve a hatszáz méter mély alvásból. – Az irány jó, csak ez a vonat nem áll meg azon az állomáson, ahová menni akar! Megoldás? - kérdeztem. - 50 kilométerrel előbb leszáll és megvárja a csatlakozást. Ami - nézegette a menetrendet - kb. négy óra várakozást jelent!

Leszálltam. 50 kilométerre a céltól. Nem is más-, hanem aznapos fejjel, félig sötétben, farkasordító hidegben. Hamar döntöttem: - Marad a stop! Virradt már, mire vacogó foggal a kicsúszkáltam  a város szélére kőkeményre fagyott havon. Autó persze sehol. Magamat leszámítva, ki lenne olyan bolond, hogy ilyen időben, vasárnap hajnalban útra keljen. Aztán jött egy Trabant, ami az akkori NDK-ban nem számított meglepetésnek. Integettem, de túlszaladt rajtam, majd amikor már éppen elkeseredetten legyintettem, fékezett és visszatolatott. - Sind Sie aus Ungarn (Maga magyar)? - kérdezte a sofőr. - Igen, magyar vagyok! Intett: - Na, szálljon be gyorsan! -  De honnan tudta? - a kérdést kiolvasta a szememből. - Csak maguknál kapható ilyen  kabát! Nekem régi vágyam, most akarok hozatni egyet Magyarországról. Egy brigádban dolgozom egy magyarral! Egyébként hová megy? Bemondtam a célt. - Én ugyan nem egészen arra megyek, de majd megoldjuk! Így is történt. A következő kereszteződésben keresztbe állt a jeges úton és a kocsiból kiszállva nagy kézlengetéssel leállított egy nekem jó irányba kanyarodó kocsit. Még megköszönni is alig tudtam jóságát.

Talán mondanom sem kell, hogy a páratlan segítség következtében a vonatnál hamarabb értem a baráti német családhoz. - Kicsit korábban jöttél, mint vártunk! Jó a kabátod! - mondta barátom felesége. -  És milyen hasznos - gondoltam - még  németül is tud!

Igen, jónéhányan emlékezhetnek még, hogy negyven éve sokan irigykedtek ránk. És nemcsak a keletnémetek! Büszkék lehettünk sok mindenre! És most?

Nehezen szedtem össze magam, amikor belépett a polgármesteri irodába. Csak ritkán adatik meg az ember életében, hogy nála tegyen  látogatást az egykori trónörökös . Munkatársai „fenségként” tisztelték, de én katonaviselt emberként „megszólítást kértem”. Jellegzetes raccsolása ma is a fülemben cseng: - Hívjon csak nyugodtan doktor úhnak! Röviden beszéltem a város mindennapjairól, mire ő: - Sok jót hallottam újabban Miskolcról! Igaz, hogy ebben az acélvárosban még operafesztivál is van? – Nem olyan nagy, mint a bayreuthi, de mi büszkék vagyunk rá, Fenség! – botlott meg nyelvem, nem állt rá a „doktor úrra”. Aztán mesélt a Páneurópai Unióról, melynek elnöke volt és az Európai Parlamentről, ahol - amint köztudott volt - kőkeményen harcolt a felvételét kérő Magyarország támogatásáért.

Lassan tudatosodott bennem, hogy egy világpolgárral állok szemben. Egy férfival, aki megvívta harcát önmagával  is, aki mindig megértette az idők szavát. Aki, talán a háború alatt Roosevelt elnök környezetében, de döntött arról, hogy befejezi idejétmúlt küzdelmét a trón visszaszerzéséért és az új rendért mozgósítja a benne rejlő képességeket. Aki, ezt oly sikeresen végezte, hogy a magyarság – történelmében talán először – megszeretett egy Habsburgot. Olyannyira, hogy egy párt még köztársasági elnöknek is felkérte. Amit persze udvariasan elhárított. Ahogy egy bölcs embertől elvárható, akiről a széles közvélemény tudta: nagyformátumú politikus.

Az a fajta, aki ma, egyre sorvadó demokráciánkban nagyon hiányzik.

Rágondolva  ezen a napon, az emberben felötlik egy kusza  gondolat: eltékozolt évek és széllelbélelt vezérek  után, járna már nekünk egy ”jó király”!

Dr.Habsburg Ottó ma lenne 100 éves.

Keményen dolgoztak 40-50 éven át. A kohászatban, a DIGÉP-ben, máshol. Idős emberek, nyugdíjasok. Egyikük jobb erőben van, másikuk bottal érkezik. Megörülnek egymásnak, leülnek, nosztalgiáznak a régi időkről. Néha még egy-egy verset is megtanulnak, vagy felidéznek, hogy aztán szépruhában, ünneplőben elmondhassák egymásnak. Megünneplik nemzeti ünnepeinket, éppúgy mint  saját  jeles napjaikat. Társasjátékoznak, kártyáznak és megköszönik, ha jó volt az ebéd. Nyugdíjasklubok mindennapi élete.

És most  be akarnak zárni egyet! Amit az emberek csak Komlóstetői  Nyugdíjas Klubnak mondanak, a Báthori-soron. Az ok? Állítólag megígérte a képviselőasszony! De mit is? A választás után közvetlen azt mondta, hogy marad a klub. Mára már megint be akarja csukatni!  Összevissza hazudozik. Fideszes a lelkem. Sokat nem tett a körzetéért, de annyit megtanult, hogy a ma Magyarországán, de főleg Miskolcon, mindent lehet csinálni. Mi az a 7-8 millió, amiért szétvernének és átépítenének egy nemrég felújított   épületet.

Most éppen vissza akarja állíttatni az orvosi rendelőt! De rajta kívül, ki akarja? Az orvosok talán? Meg kellene kérdezni őket, hogy ott akarják-e hagyni felújított rendelőiket a Vasgyári SZTK-ban!  A betegek? A háziorvos, a szakorvos és gyógyszertár ott van egy helyen. Korábban ugyanezért kétszer is buszra kellett szállni.  Akkor kinek jó ez?

Egyesek szerint valaki bujtogatja a városanyát. Én nem hiszek ezeknek a rágalmaknak. Szerintem máshol van a kutya elásva.

A narancsosok  egyet utálnak, de azt nagyon. Ha az emberek összegyűlnek és beszélgetnek a világ dolgairól. Ahelyett, hogy a tévében és főleg otthon kormány fizetett politikai hirdetéseit néznék, inkább egymást hallgatják egy klubban. Igen, az emberek, ha együtt lehetnek olyan dolgokat is elmondanak egymásnak, hogy nem ezt ígérték; hazudnak; nincs pénz ennivalóra; nincs pénz a tüzelőre.

Ez tűrhetetlen! Inkább be kell záratni! Ha kell, mondvacsinált okkal! Várható eredmény: egy hellyel kevesebb lesz, ahol még összegyűlhetnek az emberek. Ez az, amiről mélyen hallgat a magát képviselőnek mondó asszony!

Ám a  komlóstetőiek városszerte híresek arról, hogy szeretik lakóhelyüket és nem hagyják, hogy az ottélőknek bárki is ártson!   Most megint eljött az idő! Meg kell akadályozni a nyugdíjasklub bezárását!

Ha az az érzésed, hogy átvágnak, akkor valószínűleg tényleg átvágnak. (Csin-Ning Csu)

Úgy tűnik Miskolcon végképp elfogyott a puskapor. Nagy a baj, ha a városvezetés már korábbi hazugságaihoz sem tartja magát!

Az történt ugyanis, hogy a kormány egyébként helyesen, a települések gazdasági összeomlását megakadályozandó, átvette az önkormányzatok adósságállományának nagy részét. Ami nem kevés, hiszen a 3200 településből csak 500 nincs eladósodva. (Miskolc egyébként 6. a nagyvárosok ranglistáján)

Az egész úgy kezdődött, hogy a  civisváros első embere beszólt. Vészjósló nyilatkozatát hamarosan  tett követte. A lobbiképességéről is híres debreceni polgármester összeblokkolt a többi eladósodott nagyvárossal, a sokáig Lázár Jánossal fémjelzett Hódmezővásárhellyel, valamint Kaposvárral és a fővárosi kerületekkel. A leginkább érintett az V.kerület. (Rogán Antal „ötkere”). Együtt aztán kiverekedték a kormányzat segítségét. Arról, hogy városunk részt vett-e a csatában, nem szól a fáma. Mindenesetre Miskolc hitelállományából 17 milliárdot vett át az állam.

Ám itt van a bibi! A város vezetője sietett gyorsan kijelenteni, hogy mindez „nem jelenti azt, hogy ész nélküli fejlesztésekbe kezdhetünk”. Ember, de még bele sem kezdtetek semmibe! Viszont "ész nélkül" kirugdostátok a legjobb miskolci szakembereket. Nyilatkozatából mégis megértettem idegességének okát!  Ha már nem vagyunk annyira eladósodva, akkor megszűnt a hivatkozási alap, hogy miért nem épül semmi a városban. El kellene számolni saját tehetetlenségükkel, alkalmatlanságukkal.

Ehelyett újabb huncutságot eszeltek ki! Eddig 30 milliárdról beszéltek, de most újabb számot vettek elő! A város adósságállományát  nem ám a korábbi - egyébként szintén valótlan - adathoz kell viszonyítani! Nem-nem! Hiszen ennek több, mint a felét átvállalja az állam! Nagyobbat kell hazudni, mert ezzel csökkenthetik a kormánydöntés súlyát és indokolhatják, hogy ők bizony továbbra sem tudnak semmit sem csinálni! Kezdhetnek megint "nyócévezni"! De idézzük csak: A ” 2011-es év több mint 60 milliárd forint felhalmozott kötelezettséggel indult”. Hűha! Ahogy telik-múlik az idő a szám egyre nagyobb lesz. Hacsak? Hacsak ebbe nem számították már bele a saját hitelfelvételeiket, ami a félbeszakadt beruházások fedezetére és a városba importált pereputty jobblétének biztosítására hivatott.

A középkorban a közösségnek kárt okozó, hazug embereket kátrányban megforgatták, tollban meghempergették és fordítva felültették egy öszvér hátára. Aztán kikergették a városból. Nos, kedves nagyotmondók! Baj lesz, ha valakinek eszébe jut a hagyományok felélesztése! Kátrány (még) van, toll is akad és egy magára adó közösség öszvért is előkerít valahonnan, ha szükségesnek látja. Ne feledjék, hogy egyre többen gondolják: itt az idő!