tűzköves

Nem tudom hogy vagytok vele, de így télidőben egyszer csak rám tör. Ránk tör. Vágyunk rá. Kell ez a kívánatos valami! Remegő testével, megdermedt sárgás öltözetéből kikukucskáló husikájával, emberi nyelvet lázba hozó hűvös eleganciájával. Ez az izgalmas, egyedülálló, megfőzhető és megkapható csoda: a kocsonya.
Mélyen megértem az egykori béka lelkületét. Ült Potyka Kata miskolci fogadójának pincéjében és vacogott. Egyszer csak ott termett mellette ez az egyre kellemesebb hőmérsékletű, kedves fürdőlé. Hát zutty bele. Szerintem nem bánta, amikor érezte a csapdát, ebből nincs kiút. Van olyan őrült ötlet, amibe megéri bentragadni. Aztán már csak egy végső pislantás maradt. Történetesen egy tót fuvarosra, akinek szájából még hallotta az elhűlt szavakat: - Ez a kocsonya pislog!
Ám, mint tudjuk, semmi sem történik véletlenül. Kellett e szomorú tragédia, hogy száz évre rá kipattanhasson két miskolci koponyájából a nagy ötlet. Az új médiatörvénytől tartva csak nevük kezdőbetűit (R.E. és F.V.) merem ideírni. Egyszóval ők tették legendává a történetet. Egy legendát pedig ünnepelni illik. Előbb kevesebben, majd egyre többen jöttek össze. Mostanában  már többszázezren ünnepelnek. Mit is? Azt, hogy jó dolog barátok tucatjával találkozni, néhány felest, vagy akármit torokba gördíteni. Jó élvezni a nyüzsit, a tolongást. Jó mutogatni a megváltozott Miskolcot a mindenhonnan érkezetteknek.  De a legjobb, hogy utcán olvadhat szét szánkban ez a szexis gyönyörűség. Éljen a Kocsonyafesztivál!