Előrebocsátom, hogy nem vagyok horgászember. Valahogy kimaradt az életemből. Nem volt, aki rávezessen. De az igazi horgászok elfogadtak, mert tudok csendben ülni a vízparton. Órákig. Aki ismeri az érzést, annak nem kell elmesélni.
Nyár melege. Enyhe szellő lengedez. Csendes a víz. El-el úszik egy kacsafamília. Néha egy-egy cuppanás és látod a kibukkanó halakat. A botok bevetésre készen a stég végén. Körülöttünk az isteni csend. Az összecsukható széken üldögélünk és nézzük az élő Tiszát.
Egyszer csak Jani barátom hátramegy sátorhoz, kotorász, majd lerakja mögénk a kamerát. Tíz perc múlva csak nem állom meg és hátrabökök: - Ez minek? Nem válaszol azonnal, igazít egyet az egyik boton: - Minek? Most semminek! De majd télen! Ha leülök a tévé elé és sörrel a kezemben ezt nézhetem! Akkor megtudod, hogy minek!
Ezzel a csendes történettel kívánok békés, boldog negyedik ádventvasárnapot mindenkinek!
(Janikám, Neked is! Bár Te nemigen olvasod, mert biztos a tévé előtt ülsz.)
