Karácsony másnapján a gyerekek a szőnyegen ültek. - Apa! Építsünk! Építsünk! - kérleltek. Gyorsan letelepedten a két kis ember közé. Végre nem kellett rohanni. (... és legózni amúgy is imádtam). - Mit építsünk? - kérdeztem. Várost! Várost! - skandálták. - Na jó, de mivel kezdjük! - A mi házunkkal! - vágták rá. Megépítettük. Aztán egy másikat a rokonoknak, aztán egyet a barátoknak. Aztán építettünk egy műhelyt, meg egy boltot, ahová dolgozni jártak a mosolygós lego-emberkék és vásárolni persze. Aztán elkészült a tanterem, meg a mentőállomás. - Apa! És hol lakik a szeretet? - kérdezte hirtelen a kicsi. Meghökkentem: - Hol is lakik valójában? Nagy kék szemével várakozva nézett rám. - Tudod, ő bennünk lakik, de csak akkor bújik elő, ha egy másik embernek szüksége van rá! - Olyan, mint a mentő? - kérdezett vissza. - Hűha! Várj kicsit! Gondolkodnom kell!
Aztán sietve azon törtem a fejem, hogy a szeretet végül is mentő. Meg ápoló, gondoskodó, néha fegyelmező... Istenem, mi minden még? Végül azt mondtam: - A szeretet láthatlan tündér. Mindenütt felbukkan, de igazán ott szeret élni, ahol az emberek figyelnek egymásra!
Mire mindezt elmondtam, már régen mást csináltak. Én meg azon gondolkodtam, hogy milyen jó, hogy a szeretet ideült közénk játszani! Lám kiderült, hogy nélküle még lego-várost sem lehet építeni! Igazi várost meg végképp nem!
