Nem tudom, hogyan bírtatok ki az utolsó öt percet? Ülve? Állva? Ugrálva? Sápadtan, vagy üvöltözve? Én azt hiszem mindezt végigcsináltam. Ordítozva szidtam a macedón bírók felmenőit, elképedve bámultam Fazekas Nándi bravúrjait, Mocsai zseniális húzásait, a fiúk fantasztikus védekezését. Családomat összeölelgettem a végén, kiabáltuk is volna, hogy "Szép volt fiúk!", de ehhez kevesen voltunk.

Kicsit lehiggadva az is eszembe jutott, hogy istenem, mi lett volna, ha ezt a meccset nem Újvidéken, hanem Miskolcon rendezik? Ha a diósgyőri vasmag vezényli a nagyérdeműt? Ha itt zúg-zeng a „Ria, ria, Hungária!”

De állj, mit beszélek? Üvöltöttük mi már rekedtre torkunkat a magyar kézisekért! Itt, itt a mi sportcsarnokunkban. A kézilabdát szerető miskolci  szervezők mindig megtalálták az utat, hogy helyben láthassuk, buzdíthassuk Görbitz Anitát, Pálingert, vagy az Iváncsik-testvéreket! Ki tudja, hány gyerek döntött egy-egy ilyen élmény után, hogy kézilabdázni fog? És Fehér Péterék megszállottsága lassan meghozta gyümölcsét. Kezdtük elhinni, hogy egyszer nekünk, itt helyben is lesz nagycsapatunk és bajnoki meccsre jönnek hozzánk a magyar kézilabda csillagai, akiket tegnap Újvidéken láttunk! Már ott voltunk a cél előtt. És, és …

A magyar kézilabda válogatott fantasztikus diadalának pillanatában se felejtsük el, hétfőn lesz 11 hónapja, hogy Miskolc jelenlegi urai visszalépésre kényszerítették a NB I/B-ben feljutó helyén álló Diósgyőri Kézilabda Clubot!