Mennyi minden köt hozzá. Ha összeadnám a rajta eltöltött időt, kemény hónapokra rúgna. Ismerem a kanyarok ívet, az egyenes szakaszok hosszát. Egyszer ködben, az anyósülésről vezényeltem Miskolcig német barátomat. – Egy Mitfahrertől nem rossz! – mondta, ahogy felértünk Mályi felől az utolsó dombra. Nem dicsekvésből mondom, de volt év, hogy 100 ezer kilométert autóztam. Mentem, ahová a cég küldött, hol Székesfehérvárra, hol Dortmundba. Sokszor kaptam olyankor indulási parancsot, amikor mindenkit eltanácsoltak az utazástól.
Az ember, ha egyedül vezet beosztja a távolságot. Tudja, hol kell megállni, hol kedves a pincérnő, hol legjobb a sültkolbász. Az emlékekből bevillan a Szőlőskertek, a Kál utána dinnyevásár. (Ha nagynéha más volt a pilóta, akkor az utolsó unikum Mezőkövesd belvárosi presszójában a templommal szemben, ahol a pincér még pecsétes igazolást is adott arról, hogy meddig voltunk.)
És úgy hozta a sors, hogy újra rajta kanyargok. Szombat este van, nincsenek tehergépkocsi konvojok, alig kell előzgetni, mint egykoron. Sok az apróbb kátyú, felgyűrődött aszfalt. Kopott a szaggatott, útpadka éppen-éppen. Látszik, hogy már nem törődnek vele.
Akárcsak az ország északi végéin élőkkel.
