Sokan megmosolyogták. – Költő… és legyintettek. Általában azok, akiknek csak az számít, ami gyorsan eladható. Ő ilyenkor visszahúzódott írásai közé, gyakran  porig alázva.

Ám élni, ilyenkor élt igazán. Krónikás lelke ott repdesett a szülőföld lankái fölött, hogy átröppenjen csuvas földre, vagy épp Litvániában bolyongjon. Írt és fordított. Fordított és írt. Új szavakat alkotott. 15 önálló kötetben, megszámlálhatatlan antológiában jelentek meg versei, műfordításai. 7 nyelvre fordították le rímeit. "Ha nem megy az írás, fordíts!” – mondogatta gyakran – de írj! Példát mutatott. Akkor is írni kell, ha nem olvassák, mert egyszer eljön az idő, amikor ebben az egyre sivatagosodó világban a sóvirágnak is örülnek majd a szépre vágyakozók.

Nem tudom, hány emberrel levelezett. Talán ezért is juttatta gyakran eszembe Kazinczy Ferencet, mert ő szintén vakon hitt abban, hogy az irodalmárnak egy-egy dicsérő szó, főleg jóbaráttól szárnyakat adhat. Nem az számít, hogy milyen kicsinyke szobában, mennyire öreg írógépen pötyögöd le a bátorító sorokat. De írd meg! Márpedig ő mindenki írását olvasta, megjegyzéseivel látta el és már címezte is különlegesen megírt borítékjait. Ezekről már a postás is tudhatta, hogy neki is igen nagy tisztesség, ha a címzettnek levelet kézbesíthet.

Ha már az említésre ugyan nem méltókról szóltam az írás elején, akkor azokról az ezrekről is meg kell emlékeznem, akik szerte e hazában barátként tisztelték és szerették. Gyermekek, akik rendhagyó irodalomórákon lelkesültek fel szavaitól. Felnőtt irodalombarátok, aki szavai tüzétől hitték el néhány órára, hogy „él még, kell még a szép magyar szó, a magyar vers”. Akik hallották tüzesen beszélni tudják, hogy az emberben felforrósodott a tudat: de jó, hogy magyar, a mi édes anyanyelvünk!  

Nehéz felfogni, hogy az örökkön vonathoz, buszhoz rohanó, törékeny ember nincs többé. Kevesebb lett  vele a harcosok száma, akik a virtuális valóság helyett valami másban hittek. De ezt végszóként hagy mondja ő: „Soha nem volt talán még ennyire szükség az egymásba kapaszkodásra (de nem hajba kapásra!), mert oly időket élünk, mikor egy-egy alkotó, akár cellájában, mécsese fényénél a szerzetes, oly magányosan virraszt papírja fölött. Mintha a közösség hiányát sok-sok kis cella rendeltetne pótolni.”*

Elment a mécsvilág fényénél virrasztó! Nyugodjon  békében!

*Elhangzott az Írószövetség Észak-Magyarországi Csoportjának 2011. november 21-i közgyűlésén.