Gesztenye- és hársfák árnyékában hallgatjuk a pap szavait. Földre szegezett szemmel a ravatal előtt. Ennyi az élet! – gondoljuk. Az ember újra és újra találkozik a felfoghatatlannal. Tegnap még dolgozott, itt beszélt, nevetett velünk. Most meg temetjük.
Stefanik István, izzig-vérig diósgyőri volt. A családon, rokonokon, szomszédokon kívül egykori LKM-esek, DAM-osok, a Perecesi Bányász Fúvósok búcsúztatják. És a szurkolótársak. Velük járta be vonattal, busszal az országot, hogy ott lehessen, ahová a szíve vitte. A szurkolótársak, akik a mámoros hangulatú Kispest meccs után szótlanul adták össze virágra szánt forintjaikat, mondván: - az özvegynek ez most jobban kell!
Kedves Pista! Emlékedet, emberségedet, humoros megjegyzéseidet hosszú utazások, nagy meccsek még élő tanúi őrzik! Bármilyen keserves is kimondani, de egy ember addig él, ameddig emlékeznek rá.
Piros-fehér szíved megállt, de ott leszel velünk újra és újra, amikor felcsendül az „Amíg élek én…”
