- Azt az esküvőt soha nem felejtem el - meséli a felsőzsolcai Pokolcsárda* tulajdonosa. Csütörtökön már nem aludtunk. Töltöttük, hordtuk a homokzsákokat. Hajnalban úgy tűnt, hogy a víz megáll. Hogy aztán reggelre elöntsön mindent. Azaz majdnem mindent. Pénteken, amikor a mit sem sejtő örömszülők hívtak, még megpróbáltam a lehetetlent. Kértem őket, hogy halasszák el az esküvőt! Arról szó sem lehet! - mondták - a vőlegény erdélyi, már érkeznek a rokonok!
- A kollégáim mindenesetre feldíszítettek a nagytermet, a „kultúrt”. Meg is terítettek. Közben persze érkeztek a mentés eszközei. A katasztrófavédelem ezeket a Pokol udvarán deponálta, mert valami csoda folytán idáig nem ért a víz. Az örömapa szombat délelőtt mindenesetre eljött, hogy saját szemével győződjön meg arról, amit akkor már sejtett. Csónakok, zsákok, csizmák, vegyvédelmi ruhák között bukdácsolva nem lehet esküvőt tartani. És mégis muszáj! - Az isten szerelmére, segítsenek! - és rohant, hogy kinyittassa aznapra a sajóládi iskolát.
- Itt Felsőzsolcán a környező házakból ekkor már rendőrök, katonák mentették az embereket. - Mi legyen főnök? – kérdezték a szakácsok. Főzünk! – mondtam. Közben forrt körülöttünk a világ. Emberek ki-be rohantak, vagy épp fáradtan lerogytak egy székre. A vendéglő egyfajta katasztrófavédelmi bázissá alakult. Épp beraktuk a kocsiba a minimálisan megígért ételeket, amikor megjött a dermesztő hír: a városból kivezető egyetlen még járható utat lezárták. Azonnal hívtam az örömapát, hogy vége, fújják le a lakodalmat. - Jóember! A gyerekek épp most mentek be a templomba! Innentől csak engem hívjon, hátha valami csoda történik!
- És történt. Kiderült, hogy a mentés miatt az utat mégiscsak újra fel kellett szabadítani. Megint telefon. - Nem tudjuk azt vinni, amit ígértünk, jelentős árengedményt adunk, de úton vagyunk! - Mindegy, csak jöjjenek! - csuklott el az örömapa hangja. Kocsink homokzsákhegyek között jutott ki Zsolcáról. Innen mentünk, ahogy lehetett, de a forgalom lépésben haladt. Hogy is haladhatott volna másképp!
- Örökké megmarad bennem az érkezés pillanata. A násznép szokatlan csendben ült a teremben, mert az árvíz miatt a zenekar is késett. A főorganizátor-örömapa épp azt szervezte, hogy gépzenét szerez és ami a legfőbb, ekkora mennyiségű pizzát rendel valahonnan. Ekkor léptünk be csapatommal, nálunk a kés, villa, tányér és minden, ami kell. De legfőképp a húsleves, a töltöttkáposzta , a sütemények, a torták.
- Az akkorra már végképp elkeseredett menyasszonynak ekkor eredtek el a könnyei. Az örömapa megszorította a kezem: - Köszönöm, fiúk!
- Mégegyszer akartunk fordulni, de a frissensültekkel már nem tudtunk elindulni. Végleg lezárták a kivezető utakat. Így csak azt tudom, hogy a násznép végül táncra perdült, mert a zenekar is befutott. A fiatalok meg remélem boldogan élnek, ahogy a mesék is végződni szoktak – mondta a tulaj, aki csendes ember. A hétköznapok szavatartó hőse.
Mindezt csak azért meséltem el, mert éppen ma két esztendeje annak, hogy Felsőzsolcát minden idők legnagyobb árvize öntötte el.
*A kép 2010 június 4-én készült a vendéglő elől
