Egy ideges, feszült országban mindenki keresi nyugalmát. Idősebb emberek milliói emlékeznek arra, amikor még volt rendszeres jövedelmük, biztos megélhetésük, pénzük ruházkodásra, gyermekeik iskoláztatására. De tehermentes volt lakásuk, normálisan éltek szomszédaikkal, nem rettegtek attól, hogy kirúgják őket, vagy éppen elvehetik nyugdíjukat. És a fiatalok? Nagy részük kétségbeesésében más országban képzeli el jövőjét.
Ebbe légkörbe robbant be egy mindmáig megoldatlan és a jelenlegi eszközökkel megoldhatatlannak látszó probléma: a Miskolcra beköltözött, fészekrakóként elhíresült roma nagycsaládok egy részének életvitele. Akiknek döntő többsége borsodi kis falvakból érkezett. Az, hogy az évszázad legnagyobb csalássorozatával kerültek ide, nemigen érdekli azt a lakótelepen élő embereket. Az viszont igen, ha az újonnan érkezettek „szokásai” elviselhetetlenné tették, teszik mindennapjaikat.
A megyei lapban megjelent „Igazságok feszülnek igazságok ellen” cikk találóan jellemzi a kialakult helyzetet. Jószándékú szakemberek mondják a megoldást is: „úgy kellene eljárnunk, mint a bombát hatástalanító tűzszerészeknek”. Ezzel tökéletesen egyetérthetnénk. De arra a kérdésre jelenleg nincs használható válasz, hogy vannak-e tűzszerészek és tudja-e valaki, hogyan kell ezt a bombát hatástalanítani. A napi gyakorlat azt bizonyítja, hogy alig-alig van jó példa, ésszerű javaslat és főleg sikeres gyakorlat. Egy kezemen meg tudom számolni a szigetszerű megoldási kísérleteket. De azt is tudom, hogy a Lépésről lépésre program, a hejőkeresztúri iskola, vagy a miskolci digitális középiskola eredményei inkább csak a szakértőket érdeklik, de mint jó példa nemigen terjednek. A munkába állításról is sokan papolnak. De a környék egyetlen sikeres kísérlete az igrici roma uborkatermelő szövetkezet is padlót fogott, nem kapott támogatást.
Azoknak az embereknek viszont, akiknek a feje felett állandó dáridó van, a szaknyelven függőleges falunak nevezett tízemeletes panelházban; akik állandóan attól rettegnek, hogy megtámadhatják őket az utcán, elvehetik az utcán azt a kevés élelmet, amiből hétvégéig akarták tengetni életüket, nos, ezeknek az embereknek elfogyott a türelmük. Azt panaszolják, vagy követelik, hogy történjen valami nyugalmuk érdekében: nem holnapután, hanem már ma, de legkésőbb holnap!
Igen, eljött a pillanat. Venni kellene végre egy nagy levegőt a magyar közélet szereplőinek. Egy asztalhoz kellene ülni az egyébként acsarkodó, egymást ellenségként kezelő pártoknak. Ám most nem tanulmányokra és tanulmányutakra van szükség, hanem kézzel fogható tettekre! A történelmi egyházak sem bújhatnak ki a felelősség alól, hiszen bár ma látszólag csak az Avasi lakótelepről van szó, de tudjuk Szabolcstól Baranyáig, a „nyóckertől” Békésig ott izzik a parázs a hamu alatt. Nemcsak Miskolc , de magyarság sorskérdése is, hogy tud-e közmegegyezéses intézkedéseket hozni különböző szokású emberek békés egymás mellett élésére, tud-e hatékony megoldást találni azok megfegyelmezésére, akik nem akarják a békességet.
Szerdán láthattuk városunkban, hogy a vádaskodó szándékkal szervezett jobbikos tüntetés csak további tüntetéseket szült. A meglévő indulatok tovább korbácsolódtak, de a megoldáshoz ezen az úton egy lépéssel se jutottunk közelebb.
