Rá már csak az idősebbek emlékezhetnek, ugyanis történetem főszereplője: az orkánkabát. De nem ám a Bécsből csempészett esőkabátról beszélek, hanem arra, ami a hetvenes évek elején itthon készült: igazi turbósított és magyar. Kívül fényes, belül bélelt. Ugyanakkor könnyű és praktikus. Akkortájt telente szinte mindenki ebben járt. Könnyű volt. Magad alá gyűrhetted. Takarózhattál vele. Sőt engem egyszer még a fagyhaláltól is megmentett.
Történt ugyanis, hogy ugyanígy november volt, csak erős mínuszokkal. Ez ugyan nem zavarta a drezdai magyar diákot, hogy hajnalig bulizzon. Az már inkább, hogy hajnalban vonatra kellett kapaszkodnom. A pirkadat zordsága után a meleg vonatkupé valóságos földi paradicsomnak tűnt. - Istenem! Két órát alhatok ebben a nagyszerű klímában. És már aludtam is. A kalauz ébresztett: - Van egy kis baj a jegyével! - Tán nem jó vonatra szálltam? - kérdeztem lassan visszaemelkedve a hatszáz méter mély alvásból. – Az irány jó, csak ez a vonat nem áll meg azon az állomáson, ahová menni akar! Megoldás? - kérdeztem. - 50 kilométerrel előbb leszáll és megvárja a csatlakozást. Ami - nézegette a menetrendet - kb. négy óra várakozást jelent!
Leszálltam. 50 kilométerre a céltól. Nem is más-, hanem aznapos fejjel, félig sötétben, farkasordító hidegben. Hamar döntöttem: - Marad a stop! Virradt már, mire vacogó foggal a kicsúszkáltam a város szélére kőkeményre fagyott havon. Autó persze sehol. Magamat leszámítva, ki lenne olyan bolond, hogy ilyen időben, vasárnap hajnalban útra keljen. Aztán jött egy Trabant, ami az akkori NDK-ban nem számított meglepetésnek. Integettem, de túlszaladt rajtam, majd amikor már éppen elkeseredetten legyintettem, fékezett és visszatolatott. - Sind Sie aus Ungarn (Maga magyar)? - kérdezte a sofőr. - Igen, magyar vagyok! Intett: - Na, szálljon be gyorsan! - De honnan tudta? - a kérdést kiolvasta a szememből. - Csak maguknál kapható ilyen kabát! Nekem régi vágyam, most akarok hozatni egyet Magyarországról. Egy brigádban dolgozom egy magyarral! Egyébként hová megy? Bemondtam a célt. - Én ugyan nem egészen arra megyek, de majd megoldjuk! Így is történt. A következő kereszteződésben keresztbe állt a jeges úton és a kocsiból kiszállva nagy kézlengetéssel leállított egy nekem jó irányba kanyarodó kocsit. Még megköszönni is alig tudtam jóságát.
Talán mondanom sem kell, hogy a páratlan segítség következtében a vonatnál hamarabb értem a baráti német családhoz. - Kicsit korábban jöttél, mint vártunk! Jó a kabátod! - mondta barátom felesége. - És milyen hasznos - gondoltam - még németül is tud!
Igen, jónéhányan emlékezhetnek még, hogy negyven éve sokan irigykedtek ránk. És nemcsak a keletnémetek! Büszkék lehettünk sok mindenre! És most?
