Párduc nagyszerű kapus volt. Ha termetre egy kicsit magasabb, még az NB I-ben is bérelt helye lett volna. Igazi fénykorát azonban akkor élte, amikor a másodosztályban kampóra akasztotta a szögest és a vállalati csapatban kezdett védeni.
A kispályás találkozók fénypontját mindig Párduc jelentette. Ahogy akkoriban mondtuk, tipikus "vonalkapus" volt, akinek nagyszerű adottságai, remek reflexei a kézilabda kapuban érvényesültek igazán. Legyen az tétre menő, vagy barátságos meccs, káprázatosan védett. Még az ellenfél játékosai is sűrűn megpaskolták a hátát egy-egy védhetetlennek tűnő lövés hárítása után. Ami a sportban köztudottan a legnagyobb elismerés jele. Képességei nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy amúgy is jó erőkből álló vállalati csapatunk az akkor nagyhírű építők kupában egészen az országos döntőig jusson.
Párduc egyébként vállalati munkáját is jól végezte. A tervrajzokat gyorsan és pontosan készítette el. Elképesztő munkabírással. Persze, mint mindenkinek, neki is voltak gyengéi. A remek hálóőr a nagy győzelmek után napokra eltűnt. Sokszor az ország másik végébe kellett érte menni, mert már vonatjegyre sem volt pénze. Az idő múlásával azonban az alkoholt, már bírta elég jól. Úgy is mondhatnám, hogy az ital hamar megártott neki. Ebből pedig volt bőven. Illetve nem is italból, hanem alkalomból. Akkoriban az a mondás járta, hogy "alkoholista az, aki munkaidő után is iszik". Nos, mi sűrűn találtunk alkalmat. Megünnepeltük a névnapokat, a gyermekek születését, a nőnapot, az építők napját, de más szakmák jeles napjainak ünneplésétől sem riadtunk vissza. (Ismereteim szerint semmiben sem különböztünk hazánk más munkavállalóitól). Egyszer, amikor már elfogytak az indokok, annak örömére ittunk, hogy éppen három hónapja vásároltuk meg családom új hűtőszekrényét. A határidőket ugyanis jól nyomon lehetett követni, miután az OTP-hitelek felvételénél, a brigádban - akkor még kockázatmentesen - egymás kezesei voltunk.
Főnökünk egyszerű érdekeltségi rendszert dolgozott ki. Csak a munka határidőre történő elvégzését kérte számon, a munkahelyen eltöltött időt viszont nem. Szigorúan alkalmazta az akkortájt elhíresült közmondást, miszerint "a munkahely nem kocsma, hogy állandóan ott legyen az ember".
Mi is szigorúan tartottuk magunkat ehhez az elvhez. Kicsit szemet szúrt ugyan, hogy főnökünk - a reggeli főosztályvezetői raportokat leszámítva - egyáltalán nem fellelhető munkahelyén, a prémiumosztásnál viszont elviszi a brigádnak járó pénz felét. (Hogy aztán a maradékon mi marakodjunk egymással). De senkiben nem volt elég kurázsi, hogy kritizáljon, vagy változtasson a fennálló munka-, ellenértékarányon. Egyszer azonban csaknem megtört a jég.
Az ominózus brigádbuli hangulata a prémcsi újabb igazságtalan elosztása ellenére már eléggé oldott volt. Ezt abból lehetett lemérni, hogy a lányok - ma már szexuális zaklatásnak számító - poénjainkon mind hangosabban vihogtak, továbbá, hogy a főnök helyettese elkezdett járkálni a rajzasztalok tetején. Egyensúlyát negatívan befolyásoló állapotához képest bámulatos ügyességgel kerülgetve a kész munkákat.
Ekkor Párduc, aki amúgy elég hallgatag srác volt, hirtelen felegyenesedve szembefordult elöljárónkkal. - Ide figyelj főnök! Már régen készülök, hogy megmondjam a szemedbe! ... Döbbent csend lett. Fénysebességgel józanodtunk. Hűha, villant át agyunkon, ezt nem gondoltuk volna a csodakapusról. Most jól a szemébe vágja, amit mi nem mertünk. Hogy egy utolsó, egy kiszipolyozó, egy haramia. Párduc folytatta: - Most megmondom a szemedbe, hogy ... (a muslicák szárnycsattogását is lehetett hallani a borosüvegek körül) ... hogy ilyen jó főnököm, mint te, még soha nem volt!
A feszültség pillanatok alatt feloldódott. Mi, arcunkon a vesztes összeesküvők vigyorával fellélegeztünk és buliztunk tovább hajnalig.
A történet piacgazdasági időkben sem tanulságmentes. Kerülj bármilyen helyzetbe: légy fegyelmezett! Dicsérd bátran szembe a főnöködet! Egyébként mást nem is igen tehetsz.
