A mai magyar valóság arról szól, hogy azoknak van igaza, akik többen vannak. Ez a történet pedig arról, hogy érdemes szembeszállni a túlerővel. Néha megéri. (Az igazsághoz tartozik, hogy az eset nem velem, hanem egykori tanárommal történt meg, de mindig nagyon irigyeltem tőle.)
Történt, hogy ifjú diákként az egyetem tövében megbúvó kiskocsmában törte a fejét, nem kis mennyiségű sör fogyasztása közben, hogyan tehetné le a másnapi vizsgát. A tanulás - az idő rövidsége miatt - szóba sem jöhetett. Hirtelen – a kocsma alapzaját meghaladó - hangoskodásra lett figyelmes. Egy idősebb úriember keveredett szó-, majd pillanatok múlva pofonváltásba három ifjabb kihívójával. Miután a személyzet semleges álláspontra helyezkedett, úgy tűnt, hogy az alapos verést aligha kerülheti el az öregúr. Ekkor hősünk, egyrészt a balhé kedvéért, másrészt gyártelepi neveltetéséből adódóan a vénember mellé pattant. A támadóknak rövidesen kedvét szegte a kipergő fogak növekvő száma és visszavonultak. Ebben jelentős szerepe volt hősünk - mintegy 15 cm hosszú - kapukulcsának. Az emígyen megvédett öreg - minden különösebb érzelgősség nélkül - köszönésképpen kezet rázott a diákkal és egy tucat sör elfogyasztása után távozott. Hősünknek hajnaltájban már csak a zuhanyozásra maradt ideje.
A vizsga helyszínén - a pánikoló társakat állva hagyva - az esélytelenek nyugalmával elsőnek ment be. És akkor bekövetkezett az élet filmjének nagy pillanata. Vizsgáztatójában felismerte kocsmai harcostársát, aki levéve fejéről a vizesruhát felajánlotta, hogy aludjanak egy órát. Amiből aztán másfél lett. A tisztesség kedvéért megegyeztek egy kettesben, majd még egyszer kezet ráztak. Itt a vége, győzött az igazság, bár egykori tanárom elmondása szerint az igazi dráma az ajtó előtt várakozók arcáról volt leolvasható, mert ugyebár mi lesz itt ma, ha egy elégségesért is így meg kell küzdeni.
Vizsgaidőszak lévén e történetet elsősorban a vizsgázóknak ajánlom! De erősítse hitét azoknak is, akiket a mindennapok könyörtelensége vizsgáztat. Kéz és lábtörést!
