3 ezer várja. Várja a "Hé fiúk!"-at. Itt így fejeződik be minden meccs. A fiúk körbepacsiznak, aztán jönnek a magasugróhely mellé. Összeölelkezve. Szemben a nézőkkel. Hogy aztán a vezérszurkoló előüvölthesse: "Hé, fiúk! Nyitva van a pálya!" 3 ezer vele. És a fiúk, bár hűvösödik, merevednek a fáradt izmok, tapsolnak, ugrálnak. Megköszönik a 12. játékosnak, nekünk a támogatást. Ilyen nincs Magyarországon, de a világon se sok! Ez Diósgyőr, ez Miskolc!
Az állóhely betonkaréjából nézem a megújult tribünt, a világítást, a Naposoldalt (képen). Amikor átadtuk, arra gondoltam: Istenem, ha ezt Görgei Csucsu, Fekete Laci, Borostyán Misi megélhette volna. Most apró gyerekek szaladgálnak közöttünk. Ők is úgy nőnek fel, mint mi, akiknek egy egykori vasárnapon édesapjuk megfogta a kezét, hogy kivigye a MECCSRE. Mifelénk ez többet jelent, mint máshol. Benne van évtizedek sikere és szenvedése. Nálunk a pályáról látszanak az egykor dicsőséges gyárak, a lakótelepek. Innen látszik Diósgyőr, Miskolc, látszik a történelem. Itt mindegy, hogy valaki Szikszón, Gagyapátiban, vagy éppen Afrikában született. Diósgyőri, mert diósgyőri szíve van! Ezt tudják az ellenfelek, aki most már újra remegő térdekkel érkeznek ide!
De jó, ha megtudják azok is, aki itt élnek és a sors szeszélye folytán várost vezethetnek, csak épp nem értik, miről beszéltem! Szegénykéim! Nem ismerik ezt az érzést
