Kevés ilyen rendes embert ismertem. Felettünk laktak az Avason. A Klapkán. A harmadikon. Feleségével és három kislányával. Ha focit közvetített a tévé, vagy ő jött le, vagy én fel és együtt néztük. Persze némi borocska is előkerült. Utána meg beszélgettünk a régi időkről. "Száz éve" ismertük egymást, még a Bláthyból. Egy osztályba jártunk. Már akkor is jól focizott, de osztályfőnökünktől, Tóth Jóska bácsitól, aki egyben testnevelőnk is volt, sokat kapott a fejére: Fekete! Tegye már a labdát! Ne cselezzen annyit!
Imádott cselezni és mert szélvészgyors volt, vágta közben néha túlfutott a labdán. Ezért is ragadt rá később, már nagyjátékosként, a Vakvillám becenév. Amit leírva, azért nem érzek kegyeletsértőnek, mert becenevet csak az kap, akit a szurkolók szeretnek.
Hozzá kötődik kislányom első DVTK-meccse is. 7 éves lehetett, amikor életében először megfogta az az életreszóló élmény, amit diósgyőriek éreznek, ha a pirosmezesek a zöld gyepre futnak. - Laci bácsi játszik? - kérdezte a kis buksi. Játszott. De még hogy! Két gólt is vágott aznap.
Előtte és utána még összesen harminchármat. És még kettőt válogatott mezben. Ebből az egyiket azon a felejthetetlen olimpiai selejtezőn, a csehszlovákok ellen.
54 éves volt, amikor tragikus hirtelenséggel távozott közülünk. De én hiszem, hogy ott lesz velünk a szezonkezdésnél. Görgei Csucsuval, Borostyán Misivel, meg a többi örökre eltávozottal, a diósgyőri labdarúgás nagyjaival.
Ha meccskezdés előtt győzelemért fohászkodva az égre emeljük tekintetünket, visszanéznek ránk. Ők is azt akarják, amit mindig is akartak életükben, hogy "egyszer mi legyünk a legnagyobbak!"
