Talán soha nem tudom meg, hogy hol van Ludányhalászi, ha akkor este nem érnek el a fiúk. 7 körül csengett a telefon. Épphogy hazaértem. - Polgármester úr! Megyünk Ludányhalásziba! Megpróbáljuk a lehetetlent! Jön? - kérdezte a csapat egyik támogatója. Úgy néztem a feleségemre, mint csatár a partjelzőre, hogy lesen áll-e? Ám ő meglepő módon elengedte a lest, sőt együttérzően bólintott. - Mama már hallotta a rádióban, hogy Sisa elmegy. Ez nagy baj! Valamit tenni kell!
Félóra múlva már robogtunk a cél felé. Az utat nem mesélem el, talán csak annyit, hogy nem absztinensekkel volt tele a kisbusz. Ludányhalászi Salgótarján fölött van, egészen a szlovák határnál. Csendes kis falu, leszámítva, ha diósgyőriek járnak arra. Hóban botorkálva találtuk meg Sisáék házát. Éppen a második DVTK-nótát énekeltük, amikor fény gyulladt és mosolyogva elénk jött a mester. A földszinti szobába terelt minket, csak azt kérve: - Csendesen, nehogy a feleségem felébredjen! (Hiába, mindenkinek van főnöke!) Bent aztán - miután megkóstoltuk az edző legendás palóc whiskyjét - a vezetők, a játékosok és jómagam elmondtuk, hogy szeretnénk, ha visszajönne. Azt válaszolta, hogy még gondolkodik, de már akkor is látszott, hogy a nyakas palóc következetes ember és nemigen változtatja meg, amit egyszer kimondott.
Az akkori végeredmény ismert: kudarcot vallottunk. Mégis írtak rólunk a sport- és bulvárújságok, a fanatikus szurkolókról, akik szerenáddal próbálták visszahívni az edzőt. Jómagam bekerültem a DVTK wikipédiás történetébe, mint "a polgármester, aki elutazott Ludányhalásziba, hogy maradásra bírja az edzőt". A Népszabadság sportrovata rosszallóan megjegyezte rólam, hogy komolyabb embernek gondolt.
Mindenesetre azok közül, akik ott voltunk, senki nem bánta meg, hogy elmentünk. Azt éreztük, amit a mindenkori piros-fehér csapattól is elvárunk: - Ha van egy hajszálnyi esély, akkor meg kell próbálni a lehetetlent is!
Azóta fordult a világ! Sisa Tibor ismét Diósgyőrben van. Tudja, hogy eredményeiért becsülik, de sokat is várnak tőle. Valami olyasmit, amit az U 20-as vébé előtt csinált: türelemmel összerakni és sikerre vezetni egy csapatot!
Mi is mondhatnék végül? Isten hozta, Mester! Kívánom, hogy sokszor zengjen tiszteletére a „Sisa Tibi, Sisa Tibi!”; és hogy lövéseinknél a kapufa nekünk segítsen!
