Errefelé így szokás. Nem emlékezhetsz rá, hogy mikor, de édesanyád kivitt a temetőbe. Az egyik kezében a te kezed, a másikban a kiskertből vágott krizantém. Te dideregtél, nézted a hantok között imbolygó fényeket és egy életre megtanultad: errefelé így szokás.
Most is elindultál a múlt hétvégén, hogy többszáz kilométert autózz, de elmentél tegnap is, hogy - legkésőbb a napjára -minden sírt bejárhass. Odafelé menet a magad szemére hánytad, hogy bár gondoltál rá, de ki kellett volna jönnöd többször az éven. De most itt állsz. Körülötted gyermekkorod fényei imbolyognak. Gyertyát gyújtasz. Amíg fényébe nézel, lecsendesedik lélegzeted. Ha jól figyelsz, tisztán látod újra mosolyát, hallod szavainak csengését. Mindegy, hogy egy hete, vagy harminc éve ment el, ebben a pillanatban csakis kizárólag ő tölti ki emlékezetedet. E villanásnyi időben újra él, itt van veled. Csendben vagy, az arcodon legördülő könnycseppben gyertyafényként csillan az emléke. Elmormolod, amit nagyapádtól tanultál: „mindenki addig él, amíg emlékeznek rá”
Kifelé ballagsz a temetőből, melletted ezernyi ember emléktengere hullámzik. Nehéz szívvel érzed: e földhöz tartozol. Itt élnek szeretteid, itt nyugszanak halottaid.
