A híreket böngészve látom, hogy sokan még vizsgáznak. Nekik szól ez a történet, de legfőképpen örökbecsű tanácsa:

SOHA NE ROHANJ EL VIZSGÁRÓL IDŐ ELŐTT!


Kora este rájöttünk, hogy egy nap kevés az elektronfizika 1000 oldalas jegyzetének megtanulásához. A reménytelen tanulás helyett szobatársam, F. mint általában történetbe kezdett. Azon ritka jó memóriájú emberek közé tartozott, aki úgy mesélt el egy filmet, vagy regényt, hogy ezt követően fölösleges volt moziba menni, vagy elolvasni  az általa ismertetett könyvet. Félreértés ne essék, senkit nem untatott. Színesen, élvezetesen mesélt, de a részletes ismertetés miatt, kissé hosszan. A másnapi vizsga sikerének esélyeit tovább rontotta, hogy úgy éjféltájban előkerült - az egyébként vészhelyzetre félretett - fekete címkés cseresznyepálinka is. Talán mondanom sem kell, hogy hajnalodott, mire végére jártunk a történetfolyamnak és a drága nedűnek.

Másnap kétségbeesetten kaptuk össze magunkat. Én viszonylag jó helyhez jutottam a 600-as nagyelőadó legfelső sorában, de figyelmetlenség formájában lesújtott rám a végzet. Az éjszakai események melankóliája miatt nem hallottam a felvigyázók legfontosabb mondatát: aki előtt egy üres lapnál többet találnak, annak megköszönik a szereplést! Nálam találtak. Kíméletlenül elvették szegényes fegyvertáramat, egyben utolsó esélyemet és a kijárat felé tessékeltek. Én eljátszottam a hattyú halálát, de ezzel csak annyit értem el, hogy könyörületből leülhettem az első sor középső helyére. Elfelejtettem mondani, hogy az írásbeli vizsgára három(!) óra állt rendelkezésre.
 
Akár egy lakatlan szigeten, eszközök nélkül, a legközelebbi diáktárs szinte a látóhatár szélén - tanácstalanul néztem a feladatlapot.

Idősebb évfolyamtársaimtól azonban megtanultam, hogy soha nem szabad elrohanni vizsgáról, mert néha történnek csodák.

Az én reménysugaramnak egy piros fejű pribék tűnt, aki szelíd tekintettel időnként megállt fölöttem. Harmadjára vettem a bátorságot.  Röviden ecseteltem éjszakám szomorú kimenetelét és halkan kértem tőle, hogy legalább egy feladat megoldását mondja meg. Ekkor az arca  bíborvörösre váltott: - Hogy mit képzelek én? És ez már mindennek a teteje!. Majd elrohant. Én úgy éreztem megtettem mindent, ami tőlem tellett, hátradőltem az utolsó negyedórára.

A céklafejű öt perccel a vége előtt lapot csúsztatott asztalomra, amit én őrült tempóval  átmásoltam és beadtam. Minek is mondjam, 8 pontot kaptam rá, ami sajnos kevés volt a ketteshez. Ám ekkor bekövetkezett a csoda. A diákbizottság elképesztő hevességgel tiltakozott a vizsga rendkívüli nehézsége miatt. A fentiekből kiderülhetett, hogy én ezt nemigen érzékeltem, de a tanszék igen és meghátrált. Az eredményes protestálásnak az lett az eredménye, hogy 7 pontra szállították le a minimális ponthatárt.

A győzelem éjszakáján, törzskocsmánkban  F. kijelentette, hogy a tanulságot rá kell hagyni az utókorra. Aztán sörét kortyolgatva belekezdett Thomas Mann egyik többkötetes regényének ismertetésébe.