A sevillai vendéglőkben a vendégek földre dobálják használt szalvétáikat. A vendéglátóhely pedig büszke arra, hogy lám náluk mekkora a forgalom, hiszen bokáig járnak összegyűrt papírgalacsinokban.
Szerencsére nekünk, miskolciaknak is van egy ilyen jellegzetességünk. Ez az emberek társas együttlétét a város szinte minden pontján jelző jelenség: a makuka, pontosabban a makuka héja. És ha nem is járunk benne bokáig, a kicsinyke vagy nagyobbacska szétpöködött makukahéj-körök jól jelzik, hol álldogált egyedül vagy többedmagával a városunk valamely kedves lakója.
Már elnevezésére is büszkék lehetünk, hiszen ezen a néven csak a mi környékünkön ismerik. Az ország más részein szotyoláznak, vagy szotyiznak. Sőt vannak olyan elmaradott tájai is hazánknak, ahol a - makukázás örömeit nem ismerő - honpolgárok önfeledten napraforgómagot rágicsálnak.
Természetesen a stadion a legnagyobb felhasználója e pompás eledelnek. Nem is diósgyőri az, aki jegyet váltva nem keresi meg azonnal megszokott makukaárusát. A bizalom rendkivül lényeges szempont a vásárlásnál. Hiszen, ha meccs közben derül ki, hogy kedvenc rágcsálnivalónk avas, vagy kissé egérizű, már késő. Ha eközben az ellenfél ráadásul még vezet is, egyet tehetünk: a zacskót bedobjuk a pályára. (Ezt a cselekedetet egyelőre enyhébben itéli meg az MLSZ, mint a petárda- vagy pénztárszalagdobálást). Nagyon fontos tanács tehát, hogy - az esetleges későbbi dobálódzás miatt - ne a zsebbe öntve kérjük a magot, ahogyan apáink, nagyapáink tették, hanem az elegáns műanyag zsacskóba.
Néhány apró figyelmeztetés még a makuka élvezőinek. Ne sértődjön meg, ha makukahéjjal hátulról nyakon pökik. A pökdösés általában nem szándékos. Ez futballmeccs, nem napi politika. Némi elégtételt jelenthet, hogy ugyanezt tehetjük az egy sorral alattunk álló szurkolóval. Szintén nem szándékosan. Aki túl érzékeny, maradjon otthon, vagy menjen fel a lelátó tetejére! Ott már senki sem kerülhet a háta mögé! Ami ritka élmény mindennapjainkban.
