Amikor keresni kezdtem emlékezetemben, mi volt a legmegindítóbb Március 15-e, ismét a Vasgyári Fiúiskola jutott eszembe. Hetedikesek voltunk, amikor előadtuk a Kőmíves Kelemen balladáját. Kissné Jolikának (áldott legyen a neve), oszifőnknek, magyar- és történelem-tanárunknak jutott eszébe, hogy ezekkel a gyártelepi surmókokkal eljátszatja a nagy legendát. Havasi Pista volt Kelemen, Kelemenné pedig Baán Pista húga lett, mivel akkoriban már elkezdődött a koedukáció. Juhász Tibor tanár úr hangszerelte a balladát (a miskolci földesistáknak emlékezni kell rá) és a jeles naphoz kapcsolódó kulturális seregszemlén valami frenetikus sikert arattunk. Nem győztünk, mert kitalálták, hogy épp minket nem lehet értékelni a versmondók között, mert mi nem versmondók vagyunk, hanem szavalókórus. Egyszóval kreáltak valami mondvacsinált indokot. Jolika, rá nem jellemző módon, tajtékzott, de a zsűri döntött. Ma is előttem a pillanat: a nézők vastapsa és a zsűri ítélete.
Persze kissrácok voltunk és igazából az eredeti történetet sem értettük. Miért kell megégetni egy embert, hogy a fal állhasson? Nekem is eltelt vagy negyven évem, amíg felfogtam, hogy az igazán komoly dolgok fala csak embervértől áll meg. Magamnak úgy fogalmaztam, hogy vagy odateszed magad százszázalékosan és – ha úgy tetszik – beleölöd az életed abba, amit fontosnak gondolsz, vagy újra és újra leomlik a fal. De ha hittel csináltad, (mert "hit nélkül sem alkotni, sem élni nem lehet", ahogy Bródy Jancsi fogalmazta a Levivel megzenésített hasonló című, káprázatos musicalben) akkor állni fog, amit építettél.
És utána már gyalázkodhatnak, jelentgethetnek a piti percemberkék. Déva váráról sem a király besúgói és talpnyalói jutnak eszünkbe!
