Már pörög a turistaszezon. Akik tehetik elindulnak Horvátország felé. Nekik ajánlom ezt a 15 éves történetet. Úgy húsz kilométerre lehettünk Splittől, amikor az órámra pillantottam. Háromnegyed hét volt. - Ha én lennék a komp, biztosan este 7-kor indulnék - szóltam hátra családomhoz. Ebből megértették, hogy ettől kezdve valószínűleg nem fogjuk betartani a sebességkorlátokat. Mosolyomat kicsit hervasztotta, hogy ekkor értünk utol egy esküvői menetet. Őket egyenként leelőzve értük el a városjelző táblát.
A városba berobogva nem néztem semerre. A közlekedési táblákon a komp rajzolatokat követtük, de ahogy a kikötőbe értünk elfogyott a tudományunk. Előre, hátra, majd előre, oldalra tanácsolgattak minket, míg végül egy nagy, tátott szájú, vagy inkább farú Jadrolinija előtt megálltunk. Így hívják az ottani komphajótársaságot. Egy hajóstiszt lépett hozzánk és barátságosan kérte a jegyet: - Ticket? - Jó ember! Tikett? Mi annak is örülünk, hogy a hajót megtaláltuk! - No tikett! - mondtam és tanácstalanul ránéztem. - Dokument? - és kinyújtotta a kezét. Ajjaj! Ezt már ismerem a csehektől! Ilyenkor elveszik a passzportot és csak akkor adják vissza, ha kifizetem a büntetést. Rosszat sejtve, de átadtam az útlevelemet. A tiszt elvette az okmányt és közölte, hogy guruljunk fel a kompra, aztán keressem a kapitányt a fedélzeten, a szalon mellett.
Egész nap jöttünk a kanyarokban bővelkedő, védőkorlátokban - akkor még - szűkölködő tengerparton. Gyönyörködtünk a csodálatos tájban és a sűrűn látható, lezuhant autóroncsokban. Tele feszültséggel voltunk hullafáradtak. Így aztán beletörődtünk sorsunkba. Végül is, ha a hajón van az autó, a család és valahol az útlevél is, akkor majd csak lesz valahogy. Behajóztunk.
A hozzávetőleges büntetést számolgattam nyugatnémet márkában, amíg felmentünk a büfébe, amit arrafelé szalonnak hívtak. A kapitányi iroda előtt sor állt, de emberismeretem azt súgta, nagy baj nem lesz, mert a távozók nem látszanak szomorúnak. Amikor beléptem, a kapitány előkereste útlevelemet, majd angolul megkérdezte, kérek-e számlát? Nem tudom, mit válaszol ilyenkor egy nyugateurópai, de én azonnal megértettem: - Ezek a mieink! Náluk is két ár van, számlás és számla nélküli. Természetesen nem kértem. Sőt miután a kocsiért és az utazókért külön kellett fizetni - biztos ami biztos - letagadtam a két gyereket. Így a tényleges átkelés árának kb. felét fizettem.
A hajó fedélzetén megkönnyebbülve kortyolgattam a méregdrága sört. Elgondolkodtam: lehet, hogy az Európai Unióban több a közlekedési tábla, de az ösvényeket, azért mi, keletiek ismerjük jobban.
