Amikor a család úgy döntött, hogy kutyánk lesz, csak egyet kértem. Megígértem, hogy kiveszek egy nap szabadságot, de arrafelé menjünk, amerre láthatjuk a teljes napfogyatkozást. 1999-et írtunk. Így aztán kutyánkat végül Gyuláról(!) szereztük be. (Az már csak hab volt a tortán, hogy hiába mentünk arra, a Nap nem tűnt el teljesen az égről, mert az újságban pontatlanul rajzolták meg az árnyékot). Berti, azonban mindenért kárpótolt. A becsületes neve ennél hosszabb: Póstelek úti Berti, merthogy nemesi előneve van eburaságának. Már amikor kihoztuk - az egyébként katasztrofális kennelből - látszott, hogy egy elvarázsolt királyfival állunk szembe. Barna szemeivel bágyadtan mosolygott ránk zsemleszínű ruhájából.
Hogy ki is ő valójában nem tudtuk, de aki látta a Marley meg én filmet, annak semmit sem kell mondanom. Aki nem, annak csak annyit, hogy a fegyelmezett viselkedés nagyon távol állt tőle. Ő is mindent megrágott, nem hallgatott senkire. Az "Ül! Fekszik!" parancsszavakra leginkább este a vacsora előtt hallgatott. Próbáltuk csibészelni, de tanúim vannak rá, hogy szájában a tépett ruhadarabbal röhögött, csak azt figyelve, milyen újabb játékot eszelnek ki gazdái. Eleinte féltettük, hogy megfázik, de félelmünket már kutyakölyökként eloszlatta, amikor átúszta a jeges Sajót, gondosan kerülgetve a jégtáblákat. Mondanom sem kell, hogy a családi népszerűségi listán fiam állt az első helyen, aki sűrűn vitte bicajjal a folyóhoz. Bár hogy ki vitt kit mindig kérdéses volt, külső szemlélőnek inkább úgy tűnt, hogy ő vontatja bicikliző gyerekemet. Berti szemében feleségem állt még jó helyen, mert fejében összekapcsolta személyét a finom falatokkal. Én a szerettek listájának végén kullogtam. Egyrészt, mert mindig későn jártam haza, továbbá hamar rájött, hogy én csak egy kedves haver vagyok, akinek a szava nem sokat számít.
A nagy árvíz kellett, hogy meglássuk Berciben - merthogy egymás közt nem a nemesi nevén szólítottuk - igazi királyi vér folyik. Amikor az udvarra betört a víz, eleinte élvezte, de aztán látta, hogy ennek fele se tréfa, egyre feljebb húzódott velünk. Az első nap végét már velünk töltötte a teraszon. A folyamatos mentés közben valakinek eszébe jutott, hogy Bercinek vannak természetes szükségletei és lerakott néhány újságpapírt a kőre. De ő, nem! Mit gondolnánk róla? Hátul a fűben az rendben, de az most méteres víz alatt áll. Megvallom sírva búcsúztunk el tőle, amikor a Bartha Gyuri a mentőcsónakba emelte. A többit már tőle és lányomtól tudom. Amikor először szárazföldet érzett a lába alatt akkor és csak akkor kezdte el dolgát végezni és tette ezt vagy tíz percig. Az állatorvos később azt mondta, hogy bele is pusztulhatott volna.
A víz távoztával őt is hazahoztuk. Eleinte idegesen kereste az ár által lemosott jelöléseit. Aztán, amikor mindent "felülírt", megnyugodott. A katasztrófa után már mi sem szóltunk rá, ha be-bejött tévét nézni. Hát még ha focit adtak.
Ha beengednék, esküszöm kivinném DVTK-Fradi meccsre. Tudom, hogy kutya egy hangulat lesz!
