Hogy is mondjam el, mit érzek? Vagy inkább mit érzünk, mi hatvanasok, de talán a fiatalabb diósgyőri fociszeretők is, ilyenkor télközepén? Mit érzünk, amikor közeleg a szezonkezdet, amikor az emberben furcsamód bizsereg valami? Mit érzünk mi, akiknek anyái, apái voltak valakik? Mi, aki büszke, dolgos emberek ivadékai vagyunk és akik körül összeomlott minden. Mi, akik még hallottuk, hogy reggel ötkor és hatkor „fúj a gyár”, meg fúj délután kettőkor és este tízkor is. Akik még erős emberek ezreit láttuk munkába menni. A kohászatba, a gépgyárba és a bányába. Akik, gyerekként elsomfordáltunk apáinkért a Szanetlibe, a Kék Acélba, hogy átadjuk anyáink hívó-parancsoló szavát: „jöjjön már haza!”. És akik úgy láttunk először meccset hat-hét évesen, hogy édesapánk kézenfogva vitt el minket a STADIONBA, a labdarúgás diósgyőri szentélyébe.
Akik hamar megértettük, hogy itt a foci több, mint máshol! A fiúk a pályán helyettünk játszanak. Helyettünk szúrják el, ami nem sikerült a mi álmainkból, de helyettünk viszik győzelemre azt is, amit mindig szerettünk volna. Kitörni valahol, megmutatni magunkat! Ha másképp nem megy, hát úgy hogy ott vagyok, egyike vagyok, annak a több tízezer miskolci, borsodi embernek, aki a lélegzetével, tapsával, üvöltésével hajtja azokat, akik a pályán vannak. Harcoljatok, harcoljatok! Helyettem, helyettünk, értünk! Mutassátok meg, hogy hiába sajnáltak és sajnálnak le minket: van, létezik Miskolc, van, létezik Borsod! És nem is olyan sokára „mi leszünk a legnagyobbak!”
