Élt egyszer a Sárga Homokon egy rettegett törzs - tartja a türk mondavilág*. Foglyaikkal különös kegyetlenséggel bántak.  Kopaszra borotválták őket, a fejükre nyers tevebőrt húztak, és megkötözve otthagyták őket a sztyeppén. A tűző nap hamar kiszárította a tevebőrt, ami abroncsként feszült a koponyájukra, kiszorítva onnan minden emléket, még annak az emlékét is, hogy emberi lények voltak. Aki túlélte a tortúrát, az kapott vizet, ételt és munkára fogták. Ők voltak a mankurtok. Csak táplálékra szorultak, és mindent megtettek, amit gazdájuk kért tőlük.  Ők voltak a legkiválóbb szolgák, hiszen eszükbe nem jutott - nem juthatott - a tiltakozás, a szökés, a lázadás.

Mekkorát fordult a világ. Bizony az eszközök sokat finomodtak és sokkal hatékonyabbak. Ma már nem kell iszonyatos fájdalmak árán elvenni az emberek emlékezetét. Elhiszik maguktól, hogy gazdáiknak engedelmeskedni kell. Sőt tiltakozni is csak értük szabad!

Úgy tűnik, nem érzik, hogy szárad fejükön a tevebőr! És ők lennének többen?

*Csingiz Ajtmatov: Évszázadnál is hosszabb ez a nap (regény)