Különös barátság volt a miénk. Nem összejárós és rendszeres. Néha összefutottunk, szót váltottunk és gyakran írtunk egymásnak. Volt, amiben nem értettünk egyet. De tudtuk nem ez a fontos, összefűzött minket a lényeg: az emberi élet legfontosabb értékeinek kölcsönös tisztelete és megbecsülése.
Munkájával a mindennapokban mutatott példát. Egy legendás orvosgeneráció idegsebész tagjaként - az Írásban megírt módon -gyógyította a szemeket és a lelkeket. Állandóan újított és dokumentált. Ezermesterként mindig új gyógymódokon törte a fejét, fényképezett és legfőképpen írt.
Néha melléd állt, mint nekem apám halálos ágyán, vállamra téve kezét: Bele kell törődni, neki ennyit mért ki a Teremtő! Tízezreken segített tudásával és példás emberségével. Tette, amit küldetésének tudott: beteg emberek gyógyítását, gondjaik enyhítését.
Dedikációját, szép formájú betűit nézegetem. Megrendülten forgatom egykori ajándékát, néptanító édesapja, Várhegyi Lajos 1933-ban kiadott kicsinyke könyvét. Ebben olvasom a máig zengő sorokat:
„Nem akarok mást, csak szolgádként
Dicsőséged munkálni itten:
Békét és benned megnyugodni
Te mindig győző Örökisten!”
Ennek szellemében éltél és alkottál, Főorvos Úr, mint kiváló gyógyító, a családjáért, városáért és népéért élő-haló nagyszerű ember!
Nyugodj békében!
