Ma van a londoni olimpia zárónapja. Mielőtt bekapcsolnám a tévét, eszembe jut egy réges-régi olimpia, a római. Miért is? Akkor láttam először televíziós közvetítést. 9 évesen, 1960-ban. Nem otthon, nem-nem, hanem az utca végén lakó Tállyai néniéknél. E jószívű embereknél gyűltünk össze kicsik és nagyok, vagy tízen-tizenöten, széken, hokedlin és sámlin ülve, hogy nézzük az akkor még fekete-fehérnek mondott, de inkább szürkén vibráló képernyőt.
Istenem, milyen különleges csoda volt látni a mezítláb futó maratoni győztest, Abebe Bikilát, az etióp császár testőrét. (Ki gondolta volna akkor, hogy eljön az idő, amikor hosszú távokon Afrika fiai minden számban tarolnak majd.) Azt is láttam, hogy a felnőttek is szipogtak, amikor a magyarok 6 aranyából egyet a fenegyerek ökölvívó, Török Gyula (Béka) nyakába akasztottak. (Szinte hihetetlen, hogy akkor Rómában, Békával egyidőben, nyert Cassius Marcellus Clay, akit aztán Muhammed Aliként ismert meg a világ.)
Ám volt egy szám, amit nem annyira láttunk, mint hallottunk. Az idősebbek emlékezhetnek, hogy akkoriban a lehalkított tévét néztük és Szepesit hallgattuk a rádióban. A legendás riporterről sokan és sokat írtak már. De úgy gondolom, azt kevesen tudják: azért, hogy vízisportot is jól közvetíthesse, kenuba szállt a tatai edzőtáborban, mondván csak így tudja meg, mit él át a sportoló verseny közben. Neki fantasztikusan sikerült. Úgy üvöltötte az éterbe Parti János versenyét, kenu egyes 1000 méteren, hogy egy ország tolta előre a hajót, hajtotta fiúnkat a nagyszerű győzelembe.
A londoni aranyesőben, nagyszerű közvetítések mellett, hallottam nyafogó, már az ezüstérmen is hümmögő, állandóan sajnálkozó riportereket. Eszembe jutott: be kellene ültetni őket is egy tó vizén billegő kajakba, vagy kenuba! És talán mindenkit, aki anélkül dumál a munkáról, hogy tudná, mi is az valójában!
