tűzköves

Megszerették, mert szeretetreméltó. Szeretetreméltó, mert kötődsz hozzá. Kötődsz hozzá, mert történelme - a tiéd is.

Itt röppent  először nyakadba kedvesed, itt tettetek együtt  lakatot a Szerelmesek hídjára. Itt fagyizott totyogó gyermeked egy verőfényes délelőttön. Itt kortyoltad barátaiddal életed sörét egy forró nyári délutánon. És ide hoztad rokonaidat: megmutatni, hogy ez a város, már nem az a város! És figyelted arcukon a meglepetést: jéé, tényleg nem az!

Nem tudni, hogy mi a titka. Talán a lépcsők, a teraszok,  a vízfüggöny mediterrán hangulata*? Az eredendő bűnre csábító almák? Az eleven és a bronzba öntött miskolci lányok szépsége? Vagy netán a zúgón átbukó patak susogása, mely Lillafüredről bukdácsol az Óda  verssoraival?

De az igazi titkok, mint tudjuk, megfejthetetlenek.

Mindenesetre hely lett. Szerelmesek, barátok, ismerősök, turisták találkozóhelye. No és természetesen rendezvényeké. Itt olvadoztak a gyönyörűségtől a Kocsonyafesztivál jégszobrai, itt dübörgött az akkor még Európa-hírű Operafesztivál. Itt varázsolt a Miskolci Egyetem a Kutatók éjszakáin és sorolhatnám…

Nem véletlenül fedezték fel a politikai pártok is. Ide szervez, a helyszínt  annak idején csak egyszerűen „gödörnek” tituláló Fidesz. De a Jobbik sem látja visszásnak, hogy itt beszéljen a közpénzek elherdálásáról. Nem tűnik fel nekik, hogy  közpénzen épült téren fröcsögnek. 

A hetedik születésnapját ünneplő Szinva teraszt azonban mindez nem zavarja. Tudja, hogy emberek jönnek, mennek, feltűnnek és eltűnnek! És amíg világ a világ, sok víz folyik még le a Szinván!

*Csorba Piroska-Fedor Vilmos: Miskolci legendák

“Akiben zűrzavar van – zűrzavart hoz létre környezetében. Akiben rend van – rendet teremt maga körül.” (Popper Péter)

Szép a novemberi vasárnap reggele. Hűvös, de szép. Az utcán, a lakásban még semmi mozgás. A meghitt csend hajlamossá teszi az embert arra, hogy saját intim dolgairól is meséljen.

 „Az jött haza a háborúból, aki mindennap borotválkozott, lábat mosott és kapcát cserélt”. Nem tudom, hogy az orosz frontot megjárt édesapám különös mondatát katonatudományokkal foglalkozók igazolták-e, de hogy az én agyamba mélyen bevésődött, az biztos.

Elmondani persze könnyebb mindezt, mint megtartani. A tisztálkodás, a tiszta-gatya-zokni cseréje sem egyszerű mindig és mindenhol, hát még a borotválkozás? Hányszor támad az embernek kedve a kihagyásra. Filmbeli példák mondanak ellen. Itt van mondjuk - a sokak által dícsért - háromnapos szőrzet macsós pofájának divatja.

Énbennem viszont mindig ott zakatolt édesapám mondata és sportot űztem belőle, hogy lesimítsam képemet. Normális és lehetetlen körülmények között; német diákévek katonás körülményei során; seregnél (ott ugye muszáj volt); tengerparton,  Tisza-parton, sivatagban; vagy épp imbolygó hajón, sátorban, kocsiban, országúti parkolóban végigdorbézolt éjszaka után, de mindig megborotválkoztam. Az évek során persze megismerkedtem az idevonatkozó technika minden új vívmányával. Kezdtem a cserélhető egy „plengéssel”, aztán az eldobható növekvő számú pengékkel, egészen a forgópengés villanyborotváig.

Néha persze sikerült kiharcolnom, hogy még szeretteim és barátaim is enyhén ütődöttnek nézzenek. Ilyen volt az a bizonyos vasárnap reggel, amikor házunk alagsorát teljesen megtöltötte az árvíz és a lakást is már csak három lépcsőfok választotta el a teljes elöntéstől. Én - lesz, ami lesz - megkerestem a „beretvást”, mert édesapám hangja járt a fejemben. Valami azt súgta, hogy enélkül nem nyerhetünk a vízzel szemben.

Végszóként most megiszom az utolsó kortyot frissen főtt kávémból. Aztán elő a villannyal,  mert nincs szebb dolog, mint alfában olvasni a friss híreket. A fejemet persze kicsit forgatni kell, mert miközben a képernyőt bámulom, arcomon csendesen duruzsolva végzi munkáját a karácsonyra kapott hárompengés.  

Errefelé így szokás. Nem emlékezhetsz rá, hogy mikor, de édesanyád kivitt a temetőbe. Az egyik kezében a te kezed, a másikban a kiskertből vágott krizantém. Te dideregtél, nézted a hantok között imbolygó fényeket és egy életre megtanultad: errefelé így szokás.

Most is elindultál a múlt hétvégén, hogy  többszáz kilométert autózz, de elmentél tegnap is, hogy - legkésőbb a napjára -minden sírt bejárhass. Odafelé menet a magad szemére hánytad, hogy bár gondoltál rá, de ki kellett volna jönnöd többször az éven. De most itt állsz. Körülötted gyermekkorod fényei imbolyognak. Gyertyát gyújtasz. Amíg fényébe nézel, lecsendesedik lélegzeted. Ha jól figyelsz, tisztán látod újra mosolyát, hallod szavainak csengését. Mindegy, hogy egy hete, vagy harminc éve ment el, ebben a pillanatban csakis kizárólag ő tölti ki emlékezetedet. E villanásnyi időben újra él, itt van veled. Csendben vagy, az arcodon legördülő könnycseppben gyertyafényként csillan az emléke. Elmormolod, amit nagyapádtól tanultál: „mindenki addig él, amíg emlékeznek rá”

Kifelé ballagsz a temetőből, melletted ezernyi ember emléktengere hullámzik. Nehéz szívvel érzed: e földhöz tartozol. Itt élnek szeretteid, itt nyugszanak halottaid.

Nem tudom, hogy a miskolci városházan olvassák-e saját politikusaik nyilatkozatait, de ha igen, akkor mostanság alaposan meghökkenhetnek. Én  is alig hiszek a szememnek. Leírva látom, amit évek óta magyarázok: „az  elmúlt évtizedekben számos olyan feladatot kaptak az önkormányzatok, amelyhez nem biztosítottak fedezetet, és ez is jelentősen növelte az adósságállományt” Nem kisebb ember mondja, mint a nemzet kormányának szóvivője. Ám ezt is übereli a legjobban eladósodott fővárosi V. kerület fideszes alpolgármestere: „a belső városrész megújítására vettünk fel hitelt … EU-s forrásból, továbbá kölcsönöket vettünk fel pályázati önrészekhez”.

Nocsak, nocsak! Itt valami nem stimmel! Én 2 éve  mást se hallok Miskolc fényestekintetű vezetőitől és velük egy követ fújó Jobbiktól, hogy „felelőtlenül, hanyagul, fondorlatosan, hűtlen kezelve” tönkretettük a várost. Erre puff neki, kiderül, hogy  „a 3200 magyar önkormányzat közül körülbelül 500 nem adósodott el” (Kósa Lajos). Tehát  gyakorlatilag mindenki ezt csinálta, mert nem volt más út. Azért, hogy - ahogy mi is tettük - gimnáziumokat, általános iskolákat, panelházakat újíthassanak fel. Utakat, hidakat, új villamospályát építhessenek, új buszokat, villamos szerelvényeket vásárolhassanak.

Mindez azonban csak múltban kialakult helyzet magyarázata. A poén most jön!   A miniszterelnök bejelentette, hogy megsegítik az önkormányzatokat és az állam átvállalja a felvett hitelek jó részét! Emberek! Ez azt jelenti, hogy az járt jól, aki bátran élt az uniós pénzek adta  soha vissza nem térő lehetőséggel. Giró-Szász még olyat is mondd, hogy „ez a lépés nem növeli az államháztartási hiányt”

Akkor, hol a bibi? Ha csak Miskolcot nézzük akkor bizony elszállt egy adu, amivel az előző vezetést ostorozni lehetett. Ha lejön az adósságteher jó része, akkor tényleg bizonyítani kellene, hogy mire is képesek a város parancsnoki hídján tétlenkedők, akik eddig jobbára csak elődeik feljelentgetéseivel kerültek az országos hírportálokba.

Hé fiúk, nyitva van a pálya! Már nincs kire mutogatni. Tessék végre megmutatni, tudtok-e valamit!     

Bükkszentkereszt. Aki itt megáll, azonnal megérzi: itt még a kövek is gyógyítanak! A falu alatti völgy most varázslatos subaszőnyeg. A levegőben ott kavarog Gyuri bácsi száradó gyógyfüveinek illata. Az emlékek is felkavarodnak.

Kisfiúként édesapámat látom, amint a fátyolos völgybe mutat: - Ugye, ilyen szépet még nem láttál? Aztán ugrik a kép. Apró gyermekeid csúszkálnak édesanyjukkal a Lófőtisztáson.

Újra borozgatsz a dixieland csapatvilágbajnokával, az ide mindig vissza-visszatérő Benkó Sanyival, aki már vagy negyven éve megjósolta, hogy egyszer tolongani fognak itt - a gyógyulni vágyó - emberek.

Valahol a mélyből ott baktat felfelé Kartal Ernő atya is, aki mély baráti beszélgetésekkel ajándékozott meg. A minorita rend egyházfőnöke, a miniszterelnök bizalmasa, aki valaha Miskolcról gyalogolt el idáig, hogy misét tartson. Aki először engedélyezte a visoválást, hogy szentestén karácsonyi énekeket szlovákul énekeljék.

Lassan tér vissza az ember a valóságba, hogy megköszönje az életnek, hogy ilyen gyönyörű vénasszonyok nyarával ajándékozta meg.

Megállunk a keskeny út szalagkorlátja mellett és szájtátva ámulunk. A bükki ősz csodája, mint bolyhos szőnyeg hasal a domboldalakon.. A természet festőpalettáján a vörös, a bíbor, a mélyzöld, a rozsdabarna az okkersárgával keveredik. Ide-odakap  tekintetünk, hiszen újabb és újabb szemgyönyörködtető árnyalatot fedezünk fel. „S ha néha lábamhoz térpedel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom”- villannak be Radnóti sorai. Én tudom? Bár tudnám, ehelyett csak döbbenten érzekelem a leírhatatlan, földönkívüli színkavalkádot.

Az élménytől nehezen szabadulva fordulok feleségemhez: - Kobold Tamásnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy a Bükk október huszadika és huszonhatodika között a legszebb. Idén is így van.

Természetjáró elődöm egykori bölcs tanácsát tényleg érdemes volt megfogadni. Már csak ezért is jó, hogy mi beszélő viszonyban voltunk és vagyunk.

Ami ritka holló manapság.

A filmtörténet egyik legmeghatóbb jelenete, amikor halálos ágyán Pallwitz Ottó, az őt párbajban megsebesítő ellenfelére, a kőszívű ember középső fiára bízza kisgyermeke sorsát. Különös üzenet egy korból, amikor még élt a másikkal szembeni bizalom, az adott szó becsülete.

Tehetségén túl, talán azért is volt olyan hiteles az osztrák tisztet játszó színész játéka, mert lelke inkább illett ahhoz a korhoz, mint amelyben élt. A lángoló hazafiság, a forradalmi lelkesedés korához. Amiből csak néhány hét adatott meg életében. Amikor Miskolcon tankon állva igaz szívből szavalhatta a Talpra magyart, vagy amikor a forradalom hevében a megyei Munkástanács elnökeként nyugalomra, megbékélésre intett.

Börtönbüntetésre ítélték, 1961-ben szabadult. Ismét színészként dolgozhatott, de korán, 59 évesen  bekövetkezett haláláig volt rendező, művészeti vezető. Színpadon A Bánk bántól Othello Jágóján át Az ember tragédiájáig eljátszhatta mindazt, amiben kibontakoztathatta tehetségét. Filmek, tv-filmek őrzik kivételes eleganciáját, senkivel össze nem téveszthető hangjának zengését.

Élete végén, ahogyan tőle megszokhattuk ismét szembement a világgal. Országos meglepetést kelt azzal a tettével, hogy elvállalta az Országgyűlésben az MSZP képviseletét. Sokan nem felejtik el azt a döbbenet csendet a parlamentben, amikor 56 hiteles hőse  egy nemzetnek szólt a megbékélésről, a lövészárkok betemetéséről.

A mai kor egyre silányabb színvonalú közéletében egy nagy emberre, a Kossuth-díjas Galgóczi Erzsébet és az Oscar-díjas Zsigmond Vilmos évfolyamtársára emlékezhetnek mindazok, akik elhelyezik az emlékezés virágait szobránál. 2012 október 23-án 18 órakor, a Miskolci Nemzeti Színház belső udvarában.

Egy ideges, feszült országban mindenki keresi nyugalmát. Idősebb emberek milliói emlékeznek arra, amikor még volt rendszeres jövedelmük, biztos megélhetésük, pénzük ruházkodásra, gyermekeik iskoláztatására. De tehermentes volt lakásuk, normálisan éltek  szomszédaikkal, nem rettegtek attól, hogy kirúgják őket, vagy éppen elvehetik nyugdíjukat. És a fiatalok? Nagy részük kétségbeesésében más országban képzeli el jövőjét.

Ebbe légkörbe robbant be egy mindmáig megoldatlan és a jelenlegi eszközökkel megoldhatatlannak látszó probléma: a Miskolcra beköltözött, fészekrakóként elhíresült roma nagycsaládok egy részének életvitele. Akiknek döntő többsége borsodi kis falvakból érkezett. Az, hogy az évszázad legnagyobb csalássorozatával  kerültek ide, nemigen érdekli azt a lakótelepen élő embereket. Az viszont igen, ha az újonnan érkezettek „szokásai” elviselhetetlenné tették, teszik mindennapjaikat.

A megyei lapban megjelent „Igazságok feszülnek igazságok ellen” cikk találóan jellemzi a kialakult helyzetet. Jószándékú szakemberek mondják a megoldást is: „úgy kellene eljárnunk, mint a bombát hatástalanító tűzszerészeknek”. Ezzel tökéletesen egyetérthetnénk. De arra a kérdésre jelenleg nincs használható válasz, hogy vannak-e tűzszerészek és tudja-e valaki, hogyan kell ezt a bombát hatástalanítani. A napi gyakorlat  azt bizonyítja, hogy alig-alig van jó példa, ésszerű javaslat és főleg sikeres gyakorlat. Egy kezemen meg tudom számolni a szigetszerű megoldási kísérleteket. De azt is tudom, hogy a  Lépésről lépésre program, a  hejőkeresztúri iskola, vagy a miskolci digitális középiskola   eredményei inkább csak a szakértőket érdeklik, de mint jó példa nemigen terjednek. A munkába állításról is sokan papolnak. De a környék egyetlen sikeres kísérlete az  igrici roma uborkatermelő szövetkezet is padlót fogott, nem kapott támogatást.

Azoknak  az embereknek viszont, akiknek a feje felett állandó dáridó van, a szaknyelven  függőleges falunak nevezett tízemeletes panelházban; akik állandóan attól rettegnek, hogy megtámadhatják őket az utcán, elvehetik az utcán azt a kevés élelmet, amiből hétvégéig  akarták tengetni életüket, nos, ezeknek az embereknek elfogyott a türelmük. Azt panaszolják, vagy követelik, hogy történjen valami nyugalmuk érdekében: nem holnapután, hanem már ma, de legkésőbb holnap!

Igen, eljött a pillanat. Venni kellene  végre egy nagy levegőt a magyar közélet szereplőinek. Egy asztalhoz kellene ülni az egyébként acsarkodó, egymást ellenségként kezelő pártoknak. Ám most nem tanulmányokra és tanulmányutakra van szükség, hanem kézzel fogható tettekre! A történelmi egyházak sem bújhatnak ki a felelősség alól, hiszen bár ma látszólag csak az Avasi lakótelepről van szó, de tudjuk Szabolcstól Baranyáig, a „nyóckertől” Békésig  ott izzik a parázs a hamu alatt. Nemcsak Miskolc , de magyarság sorskérdése is, hogy tud-e közmegegyezéses intézkedéseket hozni különböző szokású emberek  békés egymás mellett élésére,  tud-e hatékony megoldást találni azok megfegyelmezésére, akik nem akarják a békességet.

Szerdán láthattuk városunkban, hogy a vádaskodó szándékkal szervezett jobbikos tüntetés csak további tüntetéseket szült. A meglévő indulatok tovább korbácsolódtak, de a megoldáshoz ezen az úton egy lépéssel se jutottunk közelebb.

A lányom Karl-Marx-Stadt-ban született. Azért  ott, mert családunkkal akkortájt Türingia fővárosában éltünk. Ám amikor 51 centijével és 3330 grammjával a világra jött, még  nem gondoltuk, hogy ez a városnév későbbi életében mennyi gondot okoz majd. Gondoljatok csak bele, hogy az embertől életében hányszor kérdezik meg: - Született? Na, lányom válaszánál elkezdődik a fejvakarás. De erről majd, máskor!

Érdekesebb, hogy néhány éve visszamentünk nosztalgiázni kislányom születési helyére, ami - mint köztudott - közben visszakapta a háború előtt viselt nevét. Megint Chemnitz lett. Ott sétáltunk a főtéren, amikor földbe gyökerezett a lábam. Marx, igen Karl Marx fejszobra, amint a mellékelt képen is látható, változatlanul ott tornyosult korábbi helyén. Még jobban megdermedtem, amikor német barátom elmesélte, hogy a németek - egy közvéleménykutatás szerint -  változatlanul  történelmük öt legnagyobb filozófusa között tartják számon. Séta közben azt is elborzadva láttam, hogy a kommunista Ernst Thälmann és Rosa Luxemburg nevei is változatlanul maradtak az utcanévtáblákon. Ezek ennyire fejletlenek lennének? Ez a tőlünk történelem-átírásban messze lemaradt népség, még azt sem tudja, hogy egy ország fejlettségének legfontosabb mutatója, hogy mennyi az egy utcára, térre, iskolára, óvodára, színházra eső névváltozások száma. Ha ebben valaki lemarad, úgy jár, mint Németország: nem  jut messzire. Mi bezzeg!

Ezért is voltam büszke városomra, amikor jeles fideszes országgyűlési képviselőink újabb korszakalkotó törvényjavaslatot terjesztettek a Ház elé. Ebben javasolják a névváltoztatások folytatását. Maradt még sok olyan név, amit legfeljebb a német közvélemény tűrne el, de nem ám a magyar. Olyan utcanevekben megtestesülő „kommunista kifejezésekről”  már szólni sem merek, mint a Béke, Barátság, Egyetértés, Törekvés. Halkan jegyzem meg, hogy ahol az unortodox hátramenet a jelszó, ott még a Szombathelyi Haladás focicsapat neve is fennakadhat a bölcs törvényalkotók érzékeny szűrőjén. Szegény Hali!

Mindezt csak azért mondtam el, mert igaznak érzem azt a gyanút, hogy nem adták fel. Továbbra is veszélyben van a Földes neve. Csak most már nem egy ostoba városvezetés, hanem a kétharmad bosszúját terjesztik ki erre az iskolára is. Nagy dolog mondhatnánk, hiszen már kiismertük őket. Ám miközben embereknek millióinak már ennivalóra sincs pénze, rajtunk kívül egyre többen azt is kérdezik: tényleg ez a legnagyobb bajunk?

1953 szeptemberében nyolcvanezer néző volt kíváncsi a Magyarország–Szovjetunió atlétikai viadalra az újonnan átadott Népstadionban. Ez akkor nézővilágcsúcs volt, hiszen előtte soha ennyien nem szurkoltak atlétikai versenyen, ma pedig egyenesen elérhetetlen álom.*

Az 5000 méter esélyese az egykori tengerészgyalogos futó, a szovjet Vlagyimir Kuc volt, aki világcsúccsal akart nyerni. Kuc nagyon bekezdett, vagy százötven méterrel elhúzott, ezért úgy állt a dolog, hogy az alacsony termetű magyar Kovács József, népszerűbb nevén Bütyök csak statiszta lesz a nagy szovjet futó mögött. Háromezernél azonban Kovács iramot váltott, és s a nézőkben felcsillant a remény.

"Hajrá, Bütyök! Mindent bele!" – kiabálták felállva az emberek, és az olimpiai ezüstérmes magyar ettől valósággal szárnyakat kapott. Kuc azonban csengetéskor még mindig vezetett vagy 35 méterrel. Az arénában zengett - az azóta kikopott - „Huj, huj, hajrá! biztatás. Az utolsó körben aztán Kovács Bütyök beérte, majd megelőzte a teljesen kifulladt szovjet versenyzőt. A közönség hangorkánja  egyszerűen átfújta magyar fiút a célvonalon.

Valami ilyesmi történt tegnap Diósgyőrben. Az ellenfél ajándékba kapott tizenegyessel egyenlített, a bíró ráadásul kiállította egy emberünket. A félidőben még keseregtünk a betonkaréjon, ám a pályára kijövő 10 főre olvadt csapat első megmozdulásaiból látszott, hogy ezek a fiúk nem az eredmény tartásáért játszanak. Győzni akarnak! Nem tudom, miből, de  valahogy megérzi ezt a közönség. Talán abból, hogy hogyan ront rá a játékos az ellenfélre, hogy nem volt elveszett labda, egyszerre többen robbantak bele egy kapunkra tartó lövésbe. De, amint megérezte a közönség, hogy ez az a játék, amit mindig is látni szeretne, azonnal vette a lapot. Ismét megtörtént az a csoda, amiért Magyarországon irigylik a Diósgyőrt. A kiállított játékos  helyén  a szurkolótábor játszott. Az acéltartókat is megrengette az egyre erősödő hangorkán, ami szemmel láthatóan még nagyobb odaadásra serkentette a pályán lévőket. A csapat légifölénnyel a hátában egyszerűen begyömöszölte a kapuba a győztes gólt.

Szokás szerint ezrek várták meg a „Hé, fiúk”-at.  Néztem a csapattal ünneplő labdaszedő gyerekeket. Adja meg nekik a jóisten, hogy átélhessék életükben azt az élményt, hogy az ő sikerükért mások szorítanak. És nem csak a futballpályán.

*Kovács bütyök hősies futásai. Magyar Hírlap Online  2008.nov.9

Új logónk lett.  Miskolc már nem a nyitott kapuk városa. Hivatalosan. Törtem a fejem, hogy mi lehetett a baj régivel? Talán a kapu kifejezés zavarta volna őket? De hiszen, azt a város történelmében nem túl járatos polgár is tudja, hogy a kapuk - a Győri, a Szentpéteri, a Csabai, a Zsolcai, vagy épp a Fábián kapu - az egykori védőrendszer emlékét őrzik. Ezeket nehéz lenne  a szocik nyakába varrni.

Ha a kapu nem, akkor én arra gyanakszom, hogy a nyitott jelző verte ki náluk a biztosítékot. Egyáltalán a nyitottság! Nemhiába nyilatkozzák mindig, hogy „most még nem tudjuk, de majd a zárt ülésen döntünk”. Ők a zártat szeretik, legyen az zárt közgyűlés, zárt rendezvény, zárt tanácskozás. A lényeg, nehogy valaki spontán odatévedjen, vitába keveredjen velük. Ettől rettegnek.

Ám volt egy - sokak által észrevett - fontos üzenet a régi logóban. A nyitott kapuk jelképesen azt is jelentették, hogy ebbe a közösségbe könnyen be lehetett illeszkedni. Ellentétben az ország sok más városával, ahol csak generációk múltával fogadják be a jövevényt. Hozzánk idetévedhet  bárki a haza túlsó feléből, vagy akár külhonból is, ha odateszi magát a városért, nem érdekes, hogy honnan jött! Ez Miskolc! Ez a város egyedi értéke!

Az a feltétel persze, hogy tényleg odateszi magát! Tetteivel!  Nem fenyeget, nem rágalmaz, nem leskelődik utánad, nem rúg ki mondvacsinált okokkal a munkahelyedről, ahogy a jelenlegi vezetés két éve teszi, folyamatosan visszaélve hatalmával.

Ők viszont ezt tartják normálisnak, ilyen Miskolcot képzelnek maguknak!  Ez a logóváltás igazi oka, ehhez a szemlélethez kellett új jelmondatokat keresni!

Miskolc szíve azonban nem változtatható, bárki is üljön nyakára: a logó átrajzolható, de mi maradjunk csak a nyitott kapuk városa!

Azt hiszik győztek, pedig hatalmas öngólt rúgtak. Pontosabban leleplezték, milyenek valójában: kicsinyes bosszúállók, akiknek Miskolc  semmit sem jelent. Nem érdekelte őket a névváltoztatás ellen összegyűlt 40 ezer szavazat. „Kommunista” háttérmunkára gyanakodtak, amikor tanárok, alkalmazottak, szülők és diákok egyértelmű nemleges választ adtak ámokfutásukra. És amikor tüntetés előtt még volt némi halvány remény a jó döntésre, a város  vezetője kioktató modorban megalázta a vele tárgyalni szándékozó  egyesület képviselőit. Pedig ők aztán -  szemben Miskolc jelenlegi „uraival” – tényleg köztiszteletben álló emberek.

Másnap a közgyűlésen folytatták, amit elkezdtek: a város érdekeinek elárulását! Ismét kimutatták a foguk fehérét, hogy nekik, idegenszívűknek nem érték a város iskolája. Ha kell csuklás nélkül átadják, eladják, cserben hagyják. Dühtől vérben  forgó szemük azonban most megzavarta látásukat. Nem vették észre, hogy ország világ előtt leleplezték magukat, sanda szándékaikat.

2012. szeptember 27. Ha egyszer visszanéz majd valaki, látni fogja majd ezt a dátumot. Alkalmatlanságuk  - pártállástól függetlenül - ekkor vált nyilvánvalóvá a széles közvélemény előtt.

Még sok kárt fognak okozni, sajnos sok miskolci életét fogják tönkretenni, de innen már nincs visszaút!

Méltatlan lenne ilyen emelkedett pillanatban felidézni, hogy milyen ellenvélemények hangzottak el egykoron az uszoda névadásával kapcsolatban. Pedig csak úgy zengett a közgyűlés és a helyi sajtó a kétségeiket hangoztatók nyilatkozataitól. Ám a nagyközönség, főleg a fiatalok hamar rákaptak a szóhasználatra: megyünk úszni a Keménybe! Az indulatok  elcsitultak, főleg amikor világverő pólósaink, valljuk be őszintén, elsősorban e név miatt Miskolcra látogattak.  A média pedig így üdvözölhette őket: a Kemény-fiúk a Keményben!

A város nevét a névadó miatt megjegyezhették a vízilabdát szeretők az egész világon.

Vasárnap este ismét eljött Kemény Dénes, magával hozva fél csapatát. Lehetett őket ünnepelni, ajándékkal köszönteni, hátba paskolni.  Miskolc - hosszú idő után - ismét pozitív hírként pörgött a portálokon.

Legalábbis így képzelem, ez történhetett. Miközben keserűen gondolok arra, hogy elköszönt minden idők legeredményesebb pólóskapitánya, aki távoztában is méltó eddigi életéhez. Ilyeneket mond: „izzadtság, tehetség, vagányság. Ezek voltak az összetevői az elért sikereknek” , „mindent a játékosaimnak köszönhetek”,  „nem velem szakítottak, én szakítottam”, „a szívem vinne előre, de az eszem azt mondja állj!” Hiába az igazán nagyok, még elköszönni is nagyon tudnak. A csapat jövőjéről így beszél: „én leszek a főszurkoló!”, „nem szabad temetni,  nem kell kiönteni a babát a fürdővízzel. Minden ami jó volt meg kell tartani, de javulni, erősödni kell!” Ez utóbbi mondatát Miskolcon mondta. Azért idézem csak, mert e szavak hátha elkerülték azon városvezetők figyelmét, akik most lelkesen sütkéreztek a Kapitányt övező dicsfényben.

Hétfőn meglepve láttam telefonomon, hogy sms-t küldött nekem. Megvallom nagyon jólesett. Elmentettem, őrzöm, amíg élek.  Ahogyan édesapám őrizte a Puskás Öcsi által neki dedikált futball-labdát.

Az oktatási bizottság úgy döntött, ahogyan elvárták tőlük. Gyáván, sunyi módon, bekódolva és behódolva. Ahogy eddig is tették. Inkább ne legyen igazgató, mintsem azt válasszák, akit mindenki akar. Mármint rajtuk kívül mindenki. Azt mondják:  addig várnak, amíg átadhatják az intézményt az államnak. Aztán döntsön bárki, csak nekik ne kelljen. Sokan kérdik persze, hogy akkor mi a fenének kellett ez a színjáték, minek írtak ki egyáltalán pályázatot az igazgató személyére, ha úgysem akartak választani. A magyarázat valószínűleg máshol keresendő.

A bennfentesek szerint annyi  történt, hogy miniszterelnök magához hívta az ország polgármestereit. Ott  megmondta nekik a tutit: ne ragaszkodjanak az iskolákhoz, mert ő másképp gondolja. Szépen lenyomta mindezt városunk vezetőjének torkán is. Kár. Nagy lehetőséget szalasztott el, hogy letörölje az idegenszívűség bélyegét. Most kőkeményen kiállhatott volna a város iskoláiért, ha úgy tetszik Miskolcért, azzal, hogy a város nem adja át iskolarendszerét az államnak. Az elmúlt napok eseményei  azt igazolták, hogy nem tette meg ezt a lépést. Sokadszor.

Nekem feldereng, hogy nem is olyan régen,  Miskolc még egységesen, pártállástól függetlenül szembe mert menni az ország vezetőivel. Akkor, amikor le akarták váltani a város rendőrkapitányát, vagy amikor erőműért harcoltunk. Ehhez azonban kell némi bátorság, vagy ahogy régen mondták kurázsi. No és persze az is, hogy Miskolc szavának súlya legyen az országban. Ha polgármestere „beszól”, akkor tudnia kell mindenkinek szerte e hazában, hogy velünk nem lehet packázni.

Ma nem így van.  A jelenlegi városvezetők az országos főnökeikkel szemben nyuszik. Csak akkor merik kimutatni foguk fehérét, ha saját polgáraikat akarják  megfélemlíteni.  Nem érdekes, hogy máshol, mások döntenek majd iskoláink sorsáról és egyáltalán a város jövőjéről. Nem számít. Az a lényeg, hogy saját pereputtyuk köszöni szépen, jól van! Az emberek elé persze nemcsak a Földesben, de sehol nem mernek kiállni.  A 40 ezer aláírást fondorlatos cselszövéssel magyarázzák. Politikai aknamunkára gyanakodnak ott is, ahol tanárok, diákok, szülők és alkalmazottak egyhangú többséggel támogatják azt az embert, akiben megbíznak és lenullázzák azt, aki nulla.  

Már „csak” két évük van, de nem szabad hagyni, hogy ezt a tudatos városrontást kényelmesen folytathassák! A Földes igazgatójelöltje melletti  tüntetés ezért több, mint egy iskola sorsa felett érzett kétségbeesett aggodalom. Minden általános és középiskolát mások kezébe akarnak adni! Aki eljön szerdán, az nem csak a Földesért, hanem  a város valamennyi oktatási intézményért tüntet majd. Aki ott lesz, bátor lokálpatrióta, aki felelősséget érez  gyermekeink, az itt élők és végső soron Miskolc jövője iránt!

Georges-Louis Leclerc, Buffon grófja székfoglaló beszédében hangzott el az ismert mondat, amikor a francia akadémia tagjai közé választotta. A jeles francia természettudós már 1753(!)-ban arra figyelmeztet: vigyázzunk, hogyan nyilvánulunk meg, mert árulkodunk vele személyiségünkről!

Mindez azért is jutott eszembe, mert végigolvastam városom alpolgármesterének a Földes-igazgatóválasztással kapcsolatos nyilatkozatát. Zavaros mondatok a megmagyarázhatatlanról, hogy miért nem kapta meg a támogatást tőlük a korábbi igazgató. Ilyenek például: „aki szavazott, valamilyen szakmai véleményt próbált jelezni”, „egyenként kellene kérdezni a képviselőket, hogy miért nem…” Végképp álságossá akkor válik, amikor a gimnázium jövőjéről és az előző igazgató személyéről kérdezik: „nem tartom helyesnek, hogy a nyilvánosság előtt tett nyilatkozatommal befolyásoljam a képviselőket”. Na, ne! Ilyet hallani azok szájából, akik napokig gyúrták a képviselőket, hogy nehogy más legyen a színház igazgatója. Egyszerűbb lenne azt mondania, hogy még nem döntöttünk hogyan nyomjuk át a mi alkalmatlan emberünket, de meglesz.

A héten remekeltek a városvezetéshez asszisztáló fideszes-keresztény képviselők is. A parlamenti interpelláció Lyukó-völggyel kapcsolatos szerencsétlenkedésének folytatásaként a Zöld Nyíltól a fészekrakókig, a szocialista Waterloo-tól „a végleges leromlott Miskolctapolcáig” összehordtak mindent.

Csak egyről nem beszéltek, hogy két hét múlva lesz 2 éve, hogy átvették e jobb sorsra érdemes város irányítását. Munkájuk eredménye ismert. A város általános mélyrepülésben van. Ők meg hátrafelé és az ellenzékre mutogatnak. Nehezen viselik, hogy valaki a szemükbe mondja a tényeket: a jelenlegi városvezetés csak az emberek megfélemlítéséhez, a pereputty „munkahelyteremtéséhez”, az ellenfelek ócsárlásához ért.

Igen, igaza volt és van Buffon grófjának: a stílus maga az ember. Akik így nyilatkoznak, azoktól sok jó az elkövetkezendő 2 évben sem várható!

Nem született meglepő eredmény a Földes igazgatójelöltjeinek meghallgatásán. 58:0 a pedagógusok, 76:0 az alkalmazottak szavazati aránya a korábbi igazgató javára. Az érdekesség talán az, hogy más intézményeknél  - már csak emberiességből is - a másik jelölt is szokott néhány szavazatot kapni. Ám itt nem, sőt egyértelmű volt a jelenlévők álláspontja: a jobb sorsra érdemes D.E. alkalmatlan arra, hogy a nagyhírű intézményt vezesse. Ez a véleménye szülőknek és a diákönkormányzatnak is.

Arról most nem beszélnék, hogy vajon ki lehetett az az "okos", aki rábeszélte az érintettet, hogy beleszaladjon egy ilyen megalázó pofonba. A miskolci ügyekben járatos olvasó sejtheti. Nyilván azok, akik az iskola nevét is ripsz-ropsz megváltoztatni kívánták. Akik aztán visszahőköltek, amikor 40 ezres tiltakozó aláírással találkoztak. Jellemző gondolkodásmódjukra, hogy saját ostobaságukat politikai összeesküvéssel magyarázták. Időközben  a gimnázium hazug lejáratásától sem riadtak vissza, az sem térítette őket jobb belátásra, hogy a hivatalos statisztikák szerint az intézmény változatlanul az ország legjobbjai közé tartozik.

Látszik, hogy mégsem nyugszanak. A városban keringő pletykák szerint az önérzetében többszörösen sértett városvezetés újabb galádságon töri a fejét. A következő közgyűlésen másodszor sem akarnak igazgatót választani, hátha félév múlva átadhatják az iskolát más fenntartónak, aki majd úgy dönt, ahogy akar.

Elképesztő, hogy várost amúgy vezetni képtelen emberek mit meg nem tesznek azért, hogy akaratukat keresztülvigyék. Inkább tönkretesznek, lefejeznek egy intézményt.

Ne felejtsük az Avasinál már megtették és a nagy bosszúállás az általános iskoláknál a küszöbön áll. Nyilván ezeknél is, a Földes másik pályázójához hasonlóan, már keresik az alkalmatlan, de hozzájuk hű jelölteket.

A Földes igazgatóválasztása, úgy tűnik, túlnőtte az iskola kereteit, városi üggyé vált. Egy biztos, sem most, sem a későbbiekben nem hagyható, hogy a magukat kicsinyes bosszúállásban kiélő városi elöljárók szétverjék Miskolc oktatási rendszerét!

Figyeljen tehát minden szülő, mi történik, mi készül abban az iskolában, ahová a gyerek jár! Úgy, ahogy a Földes iránt elkötelezettek teszik. A jelenlegi városvezetés elég kárt okozott már Miskolcnak! Nem hagyhatjuk, hogy elkaszálják a város jövőjét, az ISKOLÁT!

A városban futótűzként terjedt a hír, hogy egy szép szeptemberi napon a kék buszok különös „tankolás” után futhattak ki az MVK telephelyéről. Történt ugyanis, hogy elfogyott a gázolaj. A szállító cég ugyanis nem volt hajlandó utántölteni a tartályokat, miután nem fizettek neki. Mit lehet ilyenkor tenni? A forgalmon kívüli járművekből az ott dolgozók - az ősi módszerrel - kannákba szívták az üzemanyagot és áttöltögették az indulni készülő buszokba. Ilyesmi csak háborús időkben fordul elő, de ez nyilván nem zavarja a szakavatott illetékeseket. Ők ugyanis megnyugtatnak mindenkit, hogy a város gazdálkodása egyensúlyban van. Ha az ellenzék mást mond, akkor nyilván csak hozzá nem értését bizonyítja.

Persze nem az egész ellenzék. Hiszen ennek Jobbiknak vélt fele hallgat. Nyilván nem véletlen, hogy a pénzügyi bizottság vezetője is közülük kerül  ki, sőt meg is erősítik pozíciójában!  Az Sz.M. megáll! A családkutatással elfoglalt képviselő nyilván nem fog olyasmit az városvezetés orra alá dörgölni, hogy végképp kiürült a kassza, ha már a dízelolajra sincs pénz. Egykoron a pénzügyi bizottság fideszes elnöke - ennél kisebb horderejű ügyekben is - már országos botrányról beszélt, de minimum rendkívüli közgyűlést hívatott volna össze.  Magyarul tette volna dolgát, ami egy demokráciában elvárható.

Persze demokratikusnak már nemigen nevezhető világunkban változnak a szokások is. A pénzügyek ellenőrzéséért felelős bizottság elnöke nem ellenőriz, hanem összekacsint a városvezetéssel és hallgat. Ez a dolga. Mindezt csak azok kedvéért írtam le, aki nem vették volna még észre milyen háttérjátszma zajlik a Fidesz és a Jobbik között.

Nagy kérdés, hogy eközben mi lesz a várossal?

A kőleves meséje jutott eszembe arról, hogy elkezdődött az iskola. Miskolcon is. Akárcsak az egyszeri vándornak, bizony főhet a feje az intézmények igazgatóinak, miből főzhetnek levest, mert csak az a bizonyos kő áll rendelkezésükre. A fenntartó önkormányzat meg annyit tesz, hogy alig burkoltan megfenyegeti őket: - Oldjátok meg, különben repültök! Piszok erősnek érzi magát a hatalom.

Naponta bizonyítják, hogy nem viccelnek.  Az Avasit már lefejezték, de a Földes, a Földes keményebb diónak ígérkezik. A mese ismerős, a módszer is: izomból megoldjuk!  Kicsit bonyolítja a helyzetet, hogy a neves gimnázium - a napokban megjelent központi statisztikák szerint - változatlanul az ország legjobb intézményei közé soroltatott. Hazudtak tehát, amikor azt állították, hogy a korábbi igazgató munkája miatt „csökkent a színvonal”. Ez az ő oldalukról nézve nagy baj, mert legfőbb adujukat elbukták.  

No, persze tudjuk, hogy a mai miskolci vezetést ez egyáltalán nem zavarja. A korábbi igazgató ugyan újra pályázik, de különös módon az utolsó pillanatban felbukkant egy újabb jelölt.   Vezetői gyakorlata nincs ugyan, de rendelkezik mindenféle papírokkal. Egyszer el kell kezdeni! Hölgyről lévén szó a korát nem említem. Pályázatáról azt mondja el, hogy ugyanazt akarja, ami eddig volt, csak jobban. A legérdekesebb persze, amit a névadóról mond: „Széleskörű tájékozódás után lehetne csak belekezdeni egy névváltoztatásba, de egy új igazgatónak nem ez kell, hogy legyen a legfontosabb feladata”.  Itt van a kutya elásva, végre találtak valakit, aki kompromisszumkész. Akit nem köt a mai és öregdiákok, valamint széles köz  véleménye.  A jelölt persze határozottan tagadja, hogy őt a jelenlegi városvezetés kérte volna fel. Nyilatkozik is, hogy „a diákok, szülők kérték, hogy pályázzon”. Feltehetően azok közül, akik kívül estek a 40 ezer aláírón.

A szeptemberi igazgatóválasztás tétje tehát igen nagy. A nagy kérdés, hogy kicsinyes bosszújuk beteljesülése érdekében, megalázzák-e újra a város szimbólikus értékű gimnáziumát és a város értékeit féltő közvéleményt is egyben? Avagy győzedelmeskedhet-e a józan ész a városban? 

Két év után, ideje volna!

Az írás miskolciaknak szól, de talán másoknak is tanulságos lehet. A helyi lap hosszú és mocskolódó cikkére* muszáj volt hosszabban válaszolnom, mert így lehetőségem nyílt egyfajta félidős értékelésre is. Ha a szívemre hallgatok röviden csak annyit írtam volna, ami a miskolciak véleménye: fideszes városvezetés = 0! Ha valaki mégis végigolvasná, azt várom egy sörre a mai DVTK meccs előtt, vagy után a Márka-sörözőben!

“Egyszer az életben álljunk meg egy percre, és kérdezzük meg önmagunktól: vajon hova juthatunk egymás teljesítményének állandó semmibevételével, az igazság relativizálásával, egymás lekicsinylésével, vagy épp a kettős mérce állandó alkalmazásával? Csakis rajtunk áll, milyen sorsot választunk magunknak. “  Dr.Áder János köztársasági elnök első beszédében fogalmazott így. Bizonyára sokan olvasták. Vannak persze mindig, akik még az államfő szavaiból sem értenek. Közéjük tartozik a Miskolci Napló legutóbbi száma  „Vádolom…, vádolom…” írásának szerzője. Az aláíró nevét nem említem, hiszen a mondatfordulatok jó része szemmel láthatóan nem tőle származik, feltehetően csak nevét adta a gyűlölettől csöpögő, egyoldalú förmedvényhez.  A módszer a megszokott: valakit előretolnak.  Sokkal több nem is  várható el ettől a városvezetéstől. Köztudott, hogy soha nem vállalkoztak egyetlen vitafórumra, szócsatára, nem mertek és nem mernek kiállni az emberek elé. 

Az emberben felébred a gyanú, hogy az ilyen uszító cikkek valamilyen más célt szolgálnak, legtöbbször  a tényleges igazság elfedését. Először arra gondoltam, hogy bizonyára  rosszul áll a széna  ezekkel a fránya fészekrakós perekkel. Talán mégis igaz lenne a városban terjengő pletyka, hogy legfőbb gyanúsítottak nemcsak kapcsolatban álltak  a Fidesszel, hanem esetleg más célra is jutott  az ellopott mintegy 4 milliárdból? A hatalomnak bizony erőteljes magyarázkodásba kellene kezdenie, ha  az igazságszolgáltatás elmarasztalná az aljas csalássorozatot elkövetőit.

Ha ez lenne az igazság, már  érthetőbb a támadás célja:  meg kell előzni a bíróság döntését.  Először írnak egy újabb hangzatos cikket a fészekrakókról. A technika nem új. Szántszándékkal összekevernek adatokat, tényeket, rendeleteket. A milliárdos csalássorozat szervezőinek módszereit összemossák az elsőlakáshoz jutók támogatásával, aztán kikötnek a fészekrakóknál.   A lényeg a politikai ellenfél gyanúsítása. Pedig egy kis utánajárással az igazságot is megírhatták volna. Az elsőlakáshoz jutók névsora ugyanis nyilvános. Két önkormányzati bizottság és az akkori közgyűlés egyhangúlag - azaz az akkori ellenzék támogatásával - meghozott döntéseit kellene csak előkeresni. Aztán összevetni a fészekrakók azon  részének névsorával, akik valóban bűncselekmény útján jutottak lakáshoz. Van-e átfedés? Vagy csak egy előfeltételezés alapján indult a sárdobálás?

Ehhez persze hideg fejre és megoldások keresésére lenne szükség. Reálisan értékelni a korábbi városvezetés intézkedéseit (a közbiztonság megerősítését, lakások visszavásárlását). Nem elfelejtve azt, hogy a rendőrségi vizsgálat éppen egy szocialista képviselő 2008-ban tett feljelentése alapján kezdődött.

Sajnos, erre ma nincs remény. A lényeg ma az uszítás, indulatkeltés. A tévés nyilatkozatok meghallgatása után megértettem az idegesség okát is. Egy általános, összehangolt offenzívával próbálják elfedni, hogy  a város a csőd szélén áll. Bizony, bizony, ami igaz, igaz, eltelt két év és nem történt semmi Miskolcon. Új beruházás sehol, csak a 2010 előtt megkezdetteket folytatják, nyögvenyelősen. Ezeket is úgy, hogy előbb legyalázzak a villamospályaépítést, majd a különös módon kiválasztott, legdrágább villamoskocsik mellett döntenek, hogy saját sikerként harsoghassák. Ugyanez vonatkozik a Mályiban talált hőforrásokra is. Előbb kikergették volna a vállalkozót a világból, most meg, jaj de jó, hogy a melegvízvezeték itt áll az Avas lábainál. Én kiálltam annak idején a tapolcaiak elé, vállalva a felelősséget a kudarcba fulladt strandfejlesztésért. Ma hogy állunk Tapolcán? Röpködtek a beígért milliárdok. Azóta a pályázatokat elbukták, most jön az újabb ígéret, hogy majd saját erőből. De van ilyen forrás, amikor szinte mindenki arról panaszkodik, hogy a város senkinek nem fizet? Mély a hallgatás a Búza téri őstermelői piaccal kapcsolatos elsőfokú ítéletről. Arról, hogy a  nagy dérrel-dúrral beharangozott „projektet” bontani kell. A Szent István tér alatti építésre teljesen előkészített mélygarázst stornózták és átrakták a Patak utcára.  Ennek teljes bekerülési költségét valószínűleg soha nem tudjuk  meg, de az sajnos tény, hogy kevesebb parkolóhely épül és drágábban, egy nehezen megközelíthető területen.

Izgalmas kérdés, hogy hol van a város határában toporgó 33 befektető. Az általunk megépített ipari parkot olcsóbban kótyavetyélték el, mint amennyiért építettük. Az idetelepülő 50 főt foglalkoztató új drótgyárról egyelőre csak annyit tudni, hogy hevesen tiltakozik az ellen, hogy konkurenciája lenne más miskolci drótgyártóknak. Már nem is beszélnek a kohászat újraindításáról, ami a diósgyőri fideszes kampány fő ígérete volt. A lyukói bányászkodás újrakezdéséről nem is beszélve.

Tudom, ilyenkor jön a szokásos nóta: az elődök eladósították a várost. Erre mondom: akárcsak a fideszes vezetésű Hódmezővásárhelyen, Kaposvárott,  Debrecenben és sorolhatnám. Itt helyben csak Miskolc adósságairól beszélnek, ám arról nem szól a fáma, hogy minden nagyobb magyar város hitelekből teremtette elő az EU-források elnyeréséhez szükséges önerőt. A nagy különbség Miskolc és a többiek között az, hogy a fent említett városok kilobbizták a kormánynál terheik enyhítését, miközben a városunk vezetése még mindig a hátramutogatásnál tart. Nehéz eldönteni, hogy a köztársaság kormánya hagyta-e magára Miskolcot, vagy vezetőink lobbiztak  gyengén a városért.

Ami egyébként  nem csoda, hiszen minden energiájukat feljelentésekre és a szakemberek kiebrudalására fordították. A városban sajátos „fészekrakás” zajlik. A vezetői posztokra pottyantott kakukktojások sorban kikeltek és következetesen lökdösik ki a „fészekből” a miskolci szakembereket. Nem kell messzire menni, hogy lássuk, milyen janicsárokat ültetnek a fejünkre. Elég az MVK vezetőjének országos feltűnést keltő válaszára hivatkozni, amikor tömegközlekedési ismereteinek hiányára kérdeztek: „Nyilván, ha egy közlekedési mérnök áll a cég élén, aki ért az adott szakmához, az csak hab a tortán...”  Ő, talán mondanom sem kell, nem az. Az önkormányzati cégek valós helyzetéről semmilyen hiteles információ nincs. Arról viszont belső döntés születik, hogy jegyzői engedéllyel lehet csak bebocsátást nyerni bármely városi cég vezetője elé. Még a választott képviselőknek is!  Sajátos rend, a félelem rendje.

A kiemelkedő színvonalú iskolarendszer Miskolc  legstabilabb bázisa volt a legnehezebb időkben is. Mi történik? Nekimennek a középiskoláknak. Mi a válasz Földes-név megtartása melletti 40 ezer aláírásra a válasz? Kicsinyes bosszú. ”Szakmai” okokra hivatkozva nem választják meg azt az igazgatót, aki évek óta az ország vezető gimnáziumai között tartja a tanintézményt. A kakukk, persze pályázóként már itt is bontogatja szárnyait. Az Avasinál is megtalálták a kedves rokont. Az általános iskolák elleni egészpályás letámadás a küszöbön áll. Gondolom, lázasan keresik már van-e elég korábbi iskolatárs, jóbarát. A kiválasztás alapja egyértelmű: elismert, miskolci szakember nem lehet!

Folytathatnám, de inkább azt kérdezem: hová vezet ez? Vasgyárban, ahol felnőttem, annak volt becsülete, aki arrább rakta az útban álló zsákot és nem annak, aki órákig arról vitatkozott, hogy ki rakta oda. 

*Ez a levél a mai Miskolci Naplóban jelent meg. Nekem nem adtak lehetőséget, hogy egyidejűleg válaszolhassak, csak egy hét múlva. Embereik azonban máris kommentelhetettek.  Mindegy, számítottam rá: tőlük ennyi várható!

Szakadatlanul  jön az égből. Aztán lerohan a környező dombokról. Elönti  a házakat, pincéket. Rohangáló, értékeiket mentő, ideges emberek. A  Köztársaság útján  folyó hömpölyög.  Az itt lakók - tűzoltók, rendőrök, polgárőrök - segítségével építik a  gátat, hogy el ne öntse Diósgyőrt és az egész Kiliánt. Fiatal srácok viszik át hátukon az idősebbeket a „túlpartra”. A DVTK edzőpályájánál gátat vágnak, oda folyatják a vizet. Centimétereket apad. A védők lélegzethez jutnak. Hír jön, hogy szakad a gát Hámornál. Odarohanunk. Kacsa az egész. Milyen ember az, aki ilyenkor rémhírt terjeszt? Közben rászakad a löszfal egy kétgyerekes családapára a Napfürdő utcánál. A tűzoltók nem tudják élve kimenteni. A Szent Anna temető alatti domb megcsúszik. Ha nem állítjuk meg, velük csúsznak a sírok is. Drámai hírek jönnek Bükkszentlászlóról. Bedől a patak támfala, a domboldalak sara csúszik rá a házakra. A robogó ár közben kikezdi a Szinva hídjainak pilléreit. A mederbe beszórt köveket elmossa a sodrás. Valakinek eszébe jut, hogy a villamospálya éppen  kibontott talpgerendáival védekezzünk. Felsóhajtunk, amikor sikerül. Még a hidak leterhelésére is jut. Amúgy homokzsák, homokzsák hátán. Árvizekben jártas kohászok, bányászok és önkéntesek - köztük sok egyetemista - dolgoznak mindenfelé. Mögöttük persze a mindig okosok,  a lábatlankodó katasztrófaturisták és természetesen a tévések garmadája. Az eső egyre szakad. Jön az újabb árhullám. De addigra már több a gép, átvágunk Szinva-kanyarulatukat. Hamarabb ér a célhoz a homokzsák, a homok. A védekezés szervezettebb, egyre többen értik meg, hogy hallgatni kell azokra, akik már dolgoztak gátakon. A mindennapok szófukar hőseire. Másodszorra és harmadszorra már nem a víz győz.

Aztán amilyen gyorsan jött, eltűnik az ár. Egy város takarítja a romokat. Szivattyúzzák a pincéket, mossák a csatornákat. Iszap, hordalék borítja az utcákat, kerteket. Kárfelmérés. Szakértők, biztosítók. Milliárdosra taksálható a kár. Csak a Szent Anna temető domboldalának megállítása kerül 80 millióba. Gyors ütemben indul a medertakarítás, mederburkolás.  Évekig nem lehetett a medret kotorni  a Szinvára nyúló „elépített” telekvégek miatt. Most végre lehet. Sokan ajánlják fel a porta végét, amit a tiltakozás miatt évekig nem lehetett kisajátítani. Végre kivágathatjuk a patakmederben kinőtt fákat.

Mivel Magyarországon élünk, azonnal elkezdődik a felelősök keresése is. Mit kellett volna másképp csinálni? Nem lehetett volna mindezt előre tudni? Akik a vész idején egy homokzsákot sem tettek arrébb, most előmerészkednek. Már nem érdekes, hogy az évszázad árvize zúdult a városra.

Mindezt csak azért mondtam el, mert most tudtam meg, hogy 2012. augusztus 5-én több víz szakadt ránk, mint 2010-ben. De az akkor megépített gátak, a kiépített medrek „levitték” a vizet. Végülis, ez a lényeg.

Különös barátság volt a miénk. Nem összejárós és rendszeres. Néha összefutottunk, szót váltottunk és gyakran írtunk egymásnak. Volt, amiben nem értettünk egyet. De tudtuk nem ez a fontos, összefűzött minket a lényeg: az emberi élet legfontosabb értékeinek kölcsönös tisztelete és megbecsülése.

Munkájával a mindennapokban mutatott példát. Egy legendás orvosgeneráció idegsebész tagjaként - az Írásban megírt módon -gyógyította a szemeket és a lelkeket. Állandóan újított és dokumentált. Ezermesterként mindig új gyógymódokon törte a fejét, fényképezett és legfőképpen írt.

Néha melléd állt, mint nekem apám halálos ágyán, vállamra téve kezét: Bele kell törődni, neki ennyit mért ki a Teremtő! Tízezreken segített tudásával és példás emberségével. Tette, amit küldetésének tudott: beteg emberek gyógyítását, gondjaik enyhítését.

Dedikációját, szép formájú betűit nézegetem. Megrendülten  forgatom egykori ajándékát, néptanító édesapja, Várhegyi Lajos 1933-ban kiadott kicsinyke könyvét. Ebben olvasom a máig zengő sorokat:

„Nem akarok mást, csak szolgádként

Dicsőséged munkálni itten:

Békét és benned megnyugodni

Te mindig győző Örökisten!”

Ennek szellemében éltél és alkottál, Főorvos Úr, mint kiváló gyógyító,  a családjáért, városáért és népéért élő-haló nagyszerű ember!

Nyugodj békében!

Érdemes tudni, hogy a finn gyerekeket már óvodáskorban tanítják a tűz szeretetére. Én úttörőtáborban láttam meg először, mennyire szép, ha égig szöknek a lángok és szikraeső száll az ég felé. Közben a dalok: a "Diákkislány", a "Krasznahorka büszke vára", a "Szellő zúg távol" körülölelik az estét és különös búrát vonnak a lópokrócokon összebújó emberkék köré.

Putnokon, Tatán, Tardonán, Kácson éltem meg, vagy inkább éltük meg közösen ezt élményt, amit egész életünkben magunkban hordozunk.

A tábor, persze nem jött volna létre megszállott emberek nélkül. Nekünk vasgyári gyerekeknek istenáldása volt, hogy úttörőcsapatunkat öregcserkészek* szervezték. Ők voltak, akik felajánlották iskolánknak az a tapasztalatot, amit cserkészmúltjukban megszereztek és saját éves szabadságuk „rovására” táborba vittek minket. Előbújnak az emlékezet mélyéről a nagyszerű férfiak nevei: Réthy Aladár, Mátrai Gyula „Kesza”, a nótafa Gulyás Andor, vagy épp Ötvös Zoltán, de sorolhatnám még. Nagy tisztelettel hozzátéve mindegyikük nevéhez persze „bácsit”! Csomót kötni, faragni, sátrat verni tanítottak minket. Vizesárkot ásni úgy, hogy a rét gyeptégláit félrerakjuk, mert sátorbontás után, el kell tüntetni a tábor nyomait. Egész nap elfoglaltak minket. Ma is tudom a napirendet: „ébresztő, reggeli torna, mosakodás, öltözködés, sátorrend…” Napközben patakmedret mélyítettünk, lavorral a fejünkön troszkát hordtunk a tábor sárosabb útjaira, délután fociztunk. Ma is büszkén emlegetem, hogy tagja lehettem annak a csapatnak, amelyik fantasztikus Nagy Gyuri-Némethi-Földi csatársora révén hetest gurított a Földesről érkezett úttörőknek. Miközben zúgott-zengett a szurkolók kórusa: „Megláthatja bárki, aki rá kíváncsi, hogy nem lehet a vasasokkal, diósgyőri vasasokkal kiku-kori-cázni!”

De a legszebb mégiscsak a tábortűz volt. Amikor Putnok mellett egy augusztusi estén először megláttam, amiről a dal szólt, hogy lángok fölött „a csillagok milliója égő fáklyaként kigyúlt”.

Lehet szórakozni mások emlékein, gúnyolódni a letűnt időkön. De van, amit nem lehet elvenni tőlünk. Azt, amire a tűz tanított egy másik dalban: „égni kell annak, aki gyújtani akar!”

*A Vasgyári Fiúiskola akkori igazgatója, Vincze Pál engedélyezte az öregcserkészek "reaktiválását".  Adjunk hálát neki bölcsességéért és bátorságáért!

Ma van a londoni olimpia zárónapja. Mielőtt bekapcsolnám a tévét, eszembe jut egy réges-régi olimpia, a római. Miért is? Akkor láttam először televíziós közvetítést. 9 évesen, 1960-ban. Nem otthon, nem-nem, hanem az utca végén lakó Tállyai néniéknél. E jószívű embereknél gyűltünk össze kicsik és nagyok, vagy tízen-tizenöten, széken, hokedlin és sámlin ülve, hogy nézzük az akkor még fekete-fehérnek mondott, de inkább szürkén vibráló képernyőt.

Istenem, milyen különleges csoda volt látni a mezítláb futó maratoni győztest, Abebe Bikilát, az etióp császár testőrét. (Ki gondolta volna akkor, hogy eljön az idő, amikor hosszú távokon Afrika fiai minden számban tarolnak majd.) Azt is láttam, hogy a felnőttek is szipogtak, amikor a magyarok 6 aranyából egyet a fenegyerek ökölvívó, Török Gyula (Béka) nyakába akasztottak. (Szinte hihetetlen, hogy akkor Rómában,  Békával egyidőben, nyert Cassius Marcellus Clay, akit aztán Muhammed Aliként ismert meg a világ.)

Ám volt egy szám, amit nem annyira láttunk, mint hallottunk. Az idősebbek emlékezhetnek, hogy akkoriban a lehalkított tévét néztük és Szepesit hallgattuk a rádióban. A legendás riporterről sokan és sokat írtak már. De úgy gondolom, azt kevesen tudják: azért, hogy vízisportot is jól közvetíthesse, kenuba szállt a tatai edzőtáborban, mondván csak így tudja meg, mit él át a sportoló verseny közben. Neki fantasztikusan sikerült. Úgy üvöltötte az éterbe Parti János versenyét, kenu egyes 1000 méteren, hogy egy ország tolta előre a hajót, hajtotta fiúnkat a nagyszerű győzelembe.

A londoni aranyesőben, nagyszerű közvetítések mellett, hallottam nyafogó, már az  ezüstérmen is hümmögő, állandóan sajnálkozó riportereket. Eszembe jutott: be kellene ültetni őket is egy tó vizén billegő kajakba, vagy kenuba! És talán mindenkit, aki anélkül dumál a munkáról, hogy tudná, mi is az valójában!  

A képújságot nézem. Szemem dörzsölöm. Jól látok? Risztov Éva - olimpiai bajnok? Előbb csordogálnak a hírek, majd megállíthatatlanul dőlnek. Kiderül, hogy az újságírók  egy része oda sem ért, mert ilyen, meg olyan a londoni közlekedés. De az igazságról kevesen írnak. Fabatkát sem adtak Risztovért. Pedig ő a magyar sportember sorsának ritka kivétele.

A londoni aranyeső láttán bevillan, hogy mennyi ma Magyarországon a teljesítmény becsülete. Pedig nem mindenütt van így. A német kisvárosban, ahol éltem, a kiskocsmában feltűnt egy jól megtermett fiatalember. Ötven körüli lehetett és amíg asztalához ért, az emberek összenéztek a háta mögött. A tekintetekből látszott, hogy nagy tisztelet övezi. Ki ő? - kérdésemre a  pincér megsúgta, hogy nagy ember, a város szülötte, még az olimpiát is megjárta. Aztán eszembe jutott a mi Szűcs Lajosunk, aki ezüstérmes volt súlyemelésben, a müncheni olimpián. A városházán portáskodott, hogy éhen ne haljon és alig volt ember, aki ráköszönt volna az egykori olimpikonra.

Aztán itt van ez a lány. A legnagyobb tehetségek között tartották számon. Megvan Egerszegi utóda - mondták. Aztán jöttek a második helyek. Három világbajnokságon, hat (!) kontinensviadalon. „Ezüstös lány” címet ragasztottak rá. Ez a jelző a mi szép hazánkban örökös lúzert jelenti. Tetszenek érteni, mert nem aranyos, tehát vesztes. Elképzelem Risztov Éva átsírt éjszakáit, tehetetlen dühét. Aztán egyszer csak azt mondta: elég! Velem ne szórakozzanak azok,  akik még a gyerekmedencébe is csak úszóövvel merészkednek. Abbahagyta.

És újrakezdte. Benne erősebb volt a dac a keserűségnél. A vége ismert. Nem a medencében, hanem egy 19 fokos tóban valósította meg gyerekkori álmát.

Tanulság? Soha ne add fel! Néha sikerül. Úgy, mint Risztovnak!

Kedves Éva! Köszönjük, hogy reményt adtál egy országnak, ahol zömmel „ezüstös” emberek élnek!

A közgyűlési tudósítás jéggé dermesztette a szívem: „a polgármester kijelentette: lassan karhatalom kell ahhoz, hogy rendet tarthasson.” Te jóisten! Mi történik Miskolcon? Aktiválták a műemlékágyúkat az Avason? Fellázadtak a tengerészek a Sajón? Felkelés tört ki az idősek otthonában? Nem, nem! Megnyugtatom a kedves Olvasót. Azért volt ennyire heves a város első embere, mert -  amint a hírben  szerepelt:  „újra vita alakult ki a testületben”.

Hűha! Ez már nem semmi. Vita? Még, hogy vita? Képzeljék csak el, az ellenzék kérdezett. Sőt megkérdőjelezte, ami a városban folyik, illetve nem folyik! Elképesztő, hogy idáig vetemedjenek! Ez tűrhetetlen! Rendőrért, sőt "karhatalomért" kiált! Ki kell vezettetni a teremből az olyan aláváló képviselőket, aki visszapofázni merészelnek! Mellesleg jegyzem meg, hogy valami ilyesmi miatt találták ki a demokráciát, de ezt most hagyjuk. Az is elgondolkodtató, hogy a „kedves vezetőnek” honnan jut eszébe a karhatalom szó? Magyarországon legalábbis is, már generációk nőttek fel, akik nem is találkozhattak e fogalommal. De hagyjuk ezt is!

Érdekesebb, hogy miről is szólt a „vita”? Arról, hogy Sajószentpéter beintett. Az ipari parkra. Van ilyen. Városunk polgármestere, ahogy megszokhattuk, fondorlatot gyanít. Mindig. Neki így jár az agya. Összeesküvésre gyanakszik: „szerinte Sajószentpéter polgármestere a szocialista párt utasítására mondott nemet”. Érdekes a tehetségtelen akarnokok lélektana. Ha valami nem megy, azonnal máshol keresik a baj okát.  Nem azért áll meg egy fejlesztés, mert balfékek vagyunk, rossz ajánlatot tettünk, nem készítettük elő, nem tudunk összeadni, elő se vettük, amiről az elődök tárgyaltak: nem, nem. A dolgok azért állnak, mert az ellenség keze betette a lábát.

Akik ismerik Sajószentpéter polgármesterét,  Dr. Faragó Pétert tudják, hogy ha a városáról van szó, akkor neki nemhogy egy párt, de még az atyúristen sem parancsolhat. Amint várható volt, szokatlanul kemény hangú sajtóközleményben reagált. „Polgármesteri tevékenységemet nem pártutasítások, hanem Sajószentpéter polgárainak érdeke határozza meg.”

Na, ezt tessék bekereteztetni és kirakni a miskolci polgármesteri iroda falára!

Miskolc ugyanis éppen ezt várna el vezetőitől: tevékenységüket, ne az idehozott pereputty, hanem a város polgárainak érdeke határozza meg!

A képviselők véleménynyilvánításakor pedig,  ne tessenek karhatalommal fenyegetőzni! Az ellenzék csak teszi dolgát:  tükröt állít a hatalmat gyakorlóknak. Akik viszont jól tennék, ha megszívlelnék a gogoli* mondást: Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde!

* Nyikolaj Vasziljevics Gogol (1809-1852), orosz író. Gyanakvó városvezetők kedvéért: nem volt tagja - a halála után mintegy  félévszázaddal  később megalakuló – Orosz Kommunista Pártnak.