tűzköves

Ez a kép bejárta annak idején a világhálót. Egy átlagos DVTK szurkoló, mint például én, természetesen nehezen emészti meg, hogy Miskolc egyik országgyűlési képviselőjében ne piros-fehér szív dobogjon, no de különbözőek vagyunk. Az már felháborítóbb volt, hogy amikor a fejlesztési pénzek odaítéléséről kellett szavazni a parlamentben - a képen fradistákkal mosolygó - honanya csuklás nélkül szavazta meg a Ferencváros pályájának felújítását. Miközben egyetértett azzal, hogy Diósgyőr ne kapjon semmit.

Nos, ez a hölgy most továbbment. Elkezdett értékelni. Hogyaszongya: "harminc strandot lehetett volna felépíteni Miskolc 30 milliárdos adósságállományából". Érthető, hogy melegben az ember strandról álmodik. Az egykori bugyuta sláger bújkál bennem: "ha végre itt a nyár és meleg az idő". Hát persze: A pancsoló kislány. Most jól bepancsol a szociknak. Persze a maga zavaros módján, összehord hetet-havat.   Pedig megkérdezhetett volna, ha - a város polgármesterével egyetemben - bármikor is ki mert volna állna egy vitára velem. De nem tette. Így a kedves Olvasónak mondom el, hogy miről is beszél a drága asszony.

Azt mondja, hogy Miskolc az elmúlt években rossz úton járt. NEM  50 utca építésére, csapadékvíz elvezetésére; NEM 15 általános és középiskola felújítására; NEM a műjégpálya, a Kemény Dénes városi uszoda, a DVTK-stadion építésére, NEM a Művészetek Háza, a Szinvaterasz, a Hősök tere kialakítására; NEM játszótérek és parkok építésére; NEM autóbuszmegállók és buszok beszerzésére, ivóvíz és szennyvízcsatornaépítésre; NEM a panelprogramra; NEM ipari parkok vásárlására és építésére; NEM a villamospálya felújítására - kellett volna elkölteni a pénzt, hiszen ebből az összegből 30 STRANDOT is felépíthettek volna. Nyilván a felsorolt projektek HELYETT.

Sajnos rossz hírem van. Nem ennyit, hanem száztizenkettőt. 112 strandot. Azáldóját! Miskolcon ugyanis 112 milliárdnyi fejlesztés valósult meg az elmúlt években. (A teljes lista ott van a neten, lehet böngészni)

Igen, ehhez hitelt kellett felvenni. Nem harmincat, amit a fideszesek szajkóznak, hanem 26 milliárdot. Ha nem tesszük, bukik a több mint százmilliárd. A képviselő asszony kedvérért mondom: ezt hívják önrésznek.

Persze tudom, ha „végre itt a nyár és meleg az idő”, akkor az ember fejében is felmelegszik a víz. Milyen jó lenne most kimenni pl. a Selyemréti strandra, aminek az építésbefejezését éppen nyárelején tetszettek megakadályozni. Pedig a tavaszi bejáráson a kobak milyen jól állt a buksi fejeken.

Nézem a megnyitó ünnepséget. Lenyűgöző, hogy az angolok történelmük fontos, az egész világnak bemutatandó elemének tartják a munkát, a munkást. Öntik és kovácsolják az öt karikát, hogy aztán grandiózus képben egyesüljön az olimpiai szimbólum. Azon gondolkodom, hogy  bármely nagyonmagyar rendezőnek vajon beugrana-e a magyar ipari teljesítmény bemutatása, egy esetleges magyarországi olimpia megnyitóján? Aligha. Errefelé az első hely, a siker számít, a mögötte álló munka nemigen. Aki második az nálunk: lúzer. Az élet minden területén.

Nem volt ez régen sem másként.  Nem tudom, hogy emlékszik-e még valaki Szabó Karolinára? Ez a madárka termetű, de a magyar női nem minden akaratát magában egyesítő  sportolónő, valami elképesztőt produkált: Szöulban 13., Barcelonában 11. lett maratoni futásban. Az akkori aranyesőben a riporter, de a magyar közvélemény is csak a vállát vonogatta: - Na, bumm és akkor mi van! Akkor is süket fülekre találtam, most sem lesz másképp, mégis elmondom: - Emberek! Ez annyi, mint Miskolcról Mezőkövesdre futni 2 és fél óra alatt. Augusztusi dögmelegben. És elérni minden idők legjobb magyar eredményét! Nem arany, nem ezüst, nem bronz, de félelmetesen nagy teljesítmény, ha valaki értékeli a befektette munkát!

A szöuli olimpiát még együtt nézhettem édesapámmal. Ő mondta egykoron: - Ha egyszer a távolkeleti emberek milliárdjai lehetőséget kapnak, hogy megfelelő körülmények között készülhessenek, egy jó helyezésnek is nagyon fogunk örülni!

Úgy tűnik elérkezett ez az idő! 200 ország versenyzőivel kell vetélkedni. De akkor próbáljunk meg örülni annak, ha egy honfitársunk bejut az első hatba. Ő rátette egész eddigi életét arra, hogy sikerre vigye a magyar színeket!

Talán soha nem tudom meg, hogy hol van Ludányhalászi, ha akkor este nem érnek el a fiúk. 7 körül csengett a telefon. Épphogy hazaértem. - Polgármester úr! Megyünk Ludányhalásziba! Megpróbáljuk a lehetetlent! Jön? - kérdezte a csapat egyik támogatója. Úgy néztem a feleségemre, mint csatár a partjelzőre, hogy lesen áll-e? Ám ő meglepő módon elengedte a lest, sőt együttérzően bólintott. - Mama már hallotta a rádióban, hogy Sisa elmegy. Ez nagy baj! Valamit tenni kell!

Félóra múlva már robogtunk a cél felé. Az utat nem mesélem el, talán csak annyit, hogy nem absztinensekkel volt tele a kisbusz. Ludányhalászi Salgótarján fölött van, egészen a szlovák határnál. Csendes kis falu, leszámítva, ha diósgyőriek járnak arra. Hóban botorkálva találtuk meg Sisáék házát. Éppen a második DVTK-nótát énekeltük, amikor fény gyulladt és mosolyogva elénk jött a mester. A földszinti szobába terelt minket, csak azt kérve: - Csendesen, nehogy a feleségem felébredjen! (Hiába, mindenkinek van főnöke!) Bent aztán - miután megkóstoltuk az edző legendás palóc whiskyjét - a vezetők, a játékosok és jómagam elmondtuk, hogy szeretnénk, ha visszajönne. Azt válaszolta, hogy még gondolkodik, de már akkor is látszott, hogy a nyakas palóc következetes ember és nemigen változtatja meg, amit egyszer kimondott.

Az akkori végeredmény ismert: kudarcot vallottunk. Mégis írtak rólunk a sport- és bulvárújságok, a fanatikus szurkolókról, akik szerenáddal próbálták visszahívni az edzőt. Jómagam bekerültem a DVTK wikipédiás történetébe, mint "a polgármester, aki elutazott Ludányhalásziba, hogy maradásra bírja az edzőt". A Népszabadság sportrovata rosszallóan megjegyezte rólam, hogy komolyabb embernek gondolt.

Mindenesetre azok közül, akik ott voltunk, senki nem bánta meg, hogy elmentünk. Azt éreztük, amit a mindenkori piros-fehér csapattól is elvárunk: - Ha van egy hajszálnyi esély, akkor meg kell próbálni a lehetetlent is!

Azóta fordult a világ! Sisa Tibor ismét Diósgyőrben van. Tudja, hogy eredményeiért becsülik, de sokat is várnak  tőle. Valami olyasmit, amit az U 20-as vébé előtt csinált: türelemmel összerakni és sikerre vezetni egy csapatot!

Mi is mondhatnék végül? Isten hozta, Mester! Kívánom, hogy sokszor zengjen tiszteletére a „Sisa Tibi, Sisa Tibi!”; és hogy lövéseinknél a kapufa nekünk segítsen!

Miskolci Főutca, 2009 nyarán

Idén is kihelyezték a virágfákat a főutcára. Csakhogy július közepén. Miért pont most? Azt sejteni sem lehet. Talán egy beosztott értetlenkedett, aki véletlenül belebotlott egy sötét raktárban? Nem valószínű. Hol mer ma ilyesmiért szólni egy dolgozó? Hiányuk meg nemigen tűnt fel a romániai városszépítési tapasztalatokkal felvértezett vezetőknek.

Aztán egyszer csak előkerültek a nyár derekán. Gondolom összeült egy stáb: - mikor is állítsuk fel ezeket? A Péter-Pált már lekéstük, a kenyérszentelés ünnepe meg mégiscsak messzire van! Így választhatták végül a júliust.

Végülis mindegy, hogy történt. A  lényeg, hogy kikerültek az utcára. Most ne foglalkozzunk olyan lényegtelen dolgokkal, hogy milyen szép volt egykoron, amikor az  Operafesztiválra idelátogatók már júniusban fotózkodhattak  a „virágos város” jelképei előtt. Hosszú évek sora után még az is megtörtént, hogy -  a Palotaszálló vendégeinek is városnéző körutat szerveztek:  „Ez a Miskolc, már nem az a Miskolc, ami emlékeikben él” címen.

Most ismét olyan, mint amit sokak emléke őriz: elhanyagolt, gazda nélküli.  De ne keressünk a kákán is csomót! Legalább a virágfák  a helyükre kerültek. Örüljünk nekik!

Egy jótanácsot azért mondanék: igaz, hogy pénzbe kerül, de a virágfát is locsolni kell!

Ha netán ismét elfelejtenék megkérdezni a helybéli szakembereket.

Tóth József tanár úr, sokunknak Jóska bácsi, úgy ment el, ahogyan élt. Különös felhajtás nélkül. Úgy, mint az az ember, aki tette és elvégezte  a munkát, amire született. Egy tanárember, aki mindig  ezer százalékkal égett. Tanítványaiból kibontakoztatta a bennük rejlő tehetséget, ifjú életeket fordított helyes irányba. Pedig látszólag „csak” barátságos volt és szigorú. Aki ismerte tudta, hogy soha nem a saját bajával törődött, mindig a másik problémája foglalkoztatta. Testnevelő tanár volt, de ha így visszagondolok, inkább léleknevelőnek mondanám. Ha gondod volt, tudhattad, hogy ő meghallgat és segít. Ha kell, elmegy az atyaúristenig. De azt  is látom, amint melegítőruhában áll előttünk, az osztályfőnöki órán és szigorú arccal, de szemében huncut mosollyal azt mondja: - Rosszat hallottam az osztályomról! Tudtuk, hogy ezt a mondatot  keserves testnevelési óra követi majd, ahol úgy meghajtott  minket, hogy menni is alig bírtunk. (Hogy aztán évekkel később nevetve meséljük „szenvedéseinket” az érettségi találkozókon).  De valahol már akkor is tudtuk, hogy igaza van! Minden idők egyik legjobb tanulmányi átlagát hozta ki belőlünk, a Bláthyban. Ybl-díjas építész, villamosmérnökök, (a ma annyira hiányzó) nagyszerű technikusok egész sora került ki osztályunkból.

De nemcsak a mi osztályunk, hanem híres sportolók és az élet minden területére vetődött generációk gyászolják  emlékét. Ő fedezte fel Veréb Gyurit, a DVTK legendás kapusát és osztálytársunkat, az olimpiai válogatottságig jutó,  tragikus sorsú Fekete Lacit. Labdarúgók, kézilabdázók, tornászok és ki tudja még milyen sportágak tehetségeit tüntek fel keze munkája nyomán, miközben edzősködött az MVSC-ben és a DVTK-ban. Ezalatt egyszerűbbek voltak az „oszifő”-órák, csak annyit kellett kérdeznünk, hogy xy-t miért nem rakta be a csapatba. Szenvedélyes válaszait a kicsengetés zárta.

Az utolsó érettségi találkozón már látszott, hogy beteg. De még mindig elénk állt, hogy elmondja, mennyire büszke ránk. Pedig igazából, mi áldhattuk a sorsot, hogy ilyen ember kezébe adta egy osztálynyi ember sorsát.

Látom, amint pirospozsgás fejével sétál a mennyországbéli  pálya mellett és égiek között is azt figyeli, hogy kiben milyen tehetség rejlik és hogy ki kellene hozni belőle a maximumot!

Béke poraidra, Tanár Úr! Emléked őrizzük, Jóska bácsi!

Nagy a baj. Megint elkezdtek "fészekrakózni”, vagyis ismét rám kenni, hogy  én hoztam be a városba fészekrakókat. A tévében a polgármester, nyilatkozatokban a fideszes fullajtárok vették elő a régi nótát. Egyszer már bejött, sokan elhitték  az aljas rágalmat és meg is nyerték a választásokat. Ám  azóta eltelt majnem  két év. Jogosan merül fel a kérdés, hogy miért ragaszkodnak  ennyire kétségbeesetten egykori hazugságaikhoz?

De akkor, mi lehet a valós ok? Mitől félnek ennyire a várost „vezetők”, ha a legprimitívebb eszközöktől sem riadnak vissza? Talán rosszul áll az évszázad pere? Esetleg kiderülhet, hogy nemcsak egy ember áll az aljas fészekrakó-csalás mögött?  Az köztudott, hogy az egyik fővádlott fideszes, de nincsenek-e a háttérben R. Gy.-nél sokkal nagyobb nevek? 

Meglehet. De ami ennél nagyobb baj, hogy egyre nyilvánvalóbb: egy város működtetése kezd a nyakukba szakadni. Miért? A válasz egyszerű. Piti, alkalmatlan emberek próbálnak úrrá lenni a maguk okozta nehézségeken. A polgármester és pereputtya. Nincs pénz! – magyarázkodnak mindenfelé, miközben milliókkal tömik zsebüket. Elzavarták a hozzáértőket, megfélemlítették a megmaradtakat és most csodálkoznak, hogy nem mennek a dolgok. Sorban állnak meg a beruházások, vészhelyzetbe került a villamosprogram, a város elhanyagolt, gondozatlan. Egyedül saját embereik „fészekrakásában” sikeresek. Minden fontos helyen osztálytársak, barátok, barátnők! Az már tényleg mindennek a teteje, hogy  most már az egykori  iskolatárs anyósát(!) is sikerült igazgatónak kinevezni!

Csűrhe, csűrhe! – kiabálnák a város lakói, ha egyszer ki mernének állni az emberek elé. Mondjuk az  Avasi és a Földes Gimnázium tanárai, diákjai és a szülők elé! Mondjuk azok elé, akiknek azt ígérték, hogy újraindítják a kohászatot! Mondjuk azok elé, akiket kormányuk segítségével a teljes reménytelenségbe taszítottak! Folytathatnám a sort, de minek? Ezek egyszerűen félnek a nyilvánosságtól, a vitától! Félnek az emberek véleményétől, mert akkor azzal kellene szembesülniük, amiről hallani sem akarnak!

Nagyon nagy baj, hogy ilyen nehéz helyzetben ennyire gyáva és alkalmatlan alakok kerültek a város kormányrúdjához! Napjaik meg vannak számlálva!

Kiderült, hogy itt járt az egész Bosch! Gondoltam a vízcsapból is ez folyik majd, de tévedtem. Elképesztő, hogy egy ekkora pozitív hír sem lépi át az ingerküszöbüket. Uraim! Kommunikációs tanácsadóik teljesen alkalmatlanak. Tanácsolom, hogy még a pálya közeléből is zavarják el őket! Vagy mégsem csak bennük van a hiba?

Mi is történt?

E hónap közepén Magyarországon rendezték meg, a Bosch gyártási konferenciát.  Ezt az eseményt kétévente szervezik és a világcég összes gyárigazgatója, gyártási specialistája a Bosch legfelső vezetőivel egyetemben részt vettek ezen a nem mindennapi rendezvényen.  Ezt úgy kell érteni, hogy több mint 360(!)  gyárigazgató (Amerikától-Kínáig),  gyártási specialista és a komplett elnökség Miskolcon tartózkodott.  Olyan emberek,  akik az elkövetkezendő 25-50 évben meghatározzák a Bosch jövőjét, döntenek az eljövendő beruházások felett! Az esemény különlegessége, hogy először rendezték Németországon kívül és remek dolog, hogy éppen hazánkban!

Ha egy város ilyenkor fülest kap, mindent megtesz azért, hogy kedvező képet mutasson magáról. Minimum, hogy itt szállásolják el őket, nem pedig Egerben! (Ahol egyébként két szállodát foglaltak le részükre. Apropó, tudják ezt a miskolci hoteltulajdonosok?) De leginkább elhitetik a Bosch vezetőivel, hogy itt kiemelten kezelik őket! A város vezetői bemutatják nekik Miskolcot, meghallgatják a vendégeket, esetleg koccintanak velük. A csaknem félezer  német valahová csak elvitte volna  a hírünket.

Nézzétek meg a hírportálokat! Sehol semmi. Zártkörű lett volna a rendezvény? Nemigen, hiszen a „bosch-osok” egy éve készültek rá, többezer ember tudott róla.

Miskolc vezérkara ezek szerint vagy értesült arról, hogy mi készül, (ami elég gáz), vagy egyszerűen nem tartotta elég fontosnak, hogy teljes mellszélességgel odategye magát. Ez hazai pályán igen nagy blama.

Valahol persze megértem őket, hisz vannak itt lényegesebb ügyek:  Avasi és Földes gimnáziumok igazgatóinak eltávolítása, saját dolgozók megfigyelése! És még mindig sok az elhelyezendő rokon, egykori iskolatárs! Mindenre nem juthat idő!

Ezek nem lelkiznek, nem lacafacáznak! Ha valami kell, akkor nosza, szerezzük meg! Ameddig lehet!

Most épp a Görömbölyi Közösségi Házat szúrták ki maguknak. Nem számít, hogy semmi közük hozzá! Nem számít, hogy szépemlékű Minkó Gabi és a közösség mi mindent tett bele, azért hogy megszülessen egy helyi csoda. Miután ezek még csak nem is hallottak róluk, mondom: két kezük munkáját, saját(!) pénzüket és igaz hitüket! Persze akkor a város mögöttük állt! És csoda megszületett. Létrejött a Hely, ahol találkozni lehet, beszélgetni lehet, ahol szórakozni, esküvőt tartani lehet. Ahol meg lehet mutatni egymásnak, ki is azok a görömbölyiek. Képek úsznak be emlékeimbe, amiket személyesen átéltem. A legendás Görömbölyi Őszt, a nyugdíjaskórusok találkozóit, az itt termett formás gyömülcsök, zöldségek bemutatóit, az itteni asszonyok kézimunkáit bemutató kiállításokat. Amikor a helyiek egymásnak mutatták be a Közösségi házban önnön múltjukat, egykori esküvők, találkozók féltve őrzött relikviáit. De ezek a dolgok nem maguktól születnek! Lelkes emberek tették e mögé maguk és családjuk szabadidejét! Nem kérdezték egymástól, hogy ki szereti a jobban a narancsot, mint a szegfűt! Olyan n-e-h-é-z ezt elképzelni!

Látom nehéz, főleg annak, akinek másképpen működik az agya! A görömbölyiek tudják, hogy a "nehézfiúk" saját cimboráiknak akarják megszerezni a házat. Ám miután ez "direktben" túl átlátszó lett volna, csináltak egy csavart. Vegye át a város! De minek? És főleg kinek? Gáláns patrónusra leltek a városvezetésben, akik amúgy legfeljebb GPS-szel találnák meg Görömbölyt.

És győztek! A Közösségi Háznak annyi!

Annyi? Annyi, hacsak... nem fog össze Görömböly megint, úgy mint amikor a Ház építésébe belevágott! 

Az igazságot a hazugság nem tudja megmásítani, legfeljebb betakarni - de ezt sem örökké. (Szent-Gály Kata)

Már a 2010-es választások előtt is azon tanakodtam: honnan vannak a Fidesznek ilyen pontos információi a gyalázatos végkifejletű Fészekrakó-programról? Két év kellett, hogy kiderüljön: fideszes  volt az egyik főszervező. Neve is van neki, csak nem szabad leírni, mert R.Gy. roppant érzékeny lélek. Na, nem attól, hogy az egyik fővádlottja egy 4 milliárdos bűnügynek! Még attól sem, hogy tettestársaival ezrek életét tette tönkre! Megsértődni akkor sértődik meg, amikor a szocik bemutatják ország-világnak, hogy ez a pénzéhes aljadék  az országot vezető párt nem is akármilyen aktivistája.

Mára világos, hogyan történt a dolog! Elismerem zseniális. Ellenfeleim  előtt le a kalappal. A módszer velejéig aljas, de hatásos. Egyik emberük megcsinálja Miskolc történetének legnagyobb csalását, majd az egészet Kálira és a szocikra kenik. (Minden információ a kezükben volt, R.Gy-nél meg a "piszkospénz" . Ha ugyan nála maradt?)  Az eredmény ismert. A rágalom el is döntötte a választásokat. Mire fény derült a hazugságra, már megszálltak mindent.

Megszálltak. Fényes bizonyítéka ennek, hogy az „igazságszolgáltatás” mit tart ilyenkor rettenetes fontosnak?  Sosem találnánk ki, ha nem a mai Magyarországon élnénk. Természetesen annak a  két képviselőnek a meggyanúsítását, akik leleplezték a fővádlott pártállását!

A Fidesz hallgat, képviselői úgyszintén. Kínos a dolog. Hátha tényleg kiderül az igazság a Fészekrakó-gazságról? Hátha egyszer tényleg megtudjuk, milyen erők is álltak valójában az ügy mögött?

4 milliárdot nem lophattak el kapcsolatok nélküli kispályások.

Tombolt a hőség és folytatódott az ámokfutás a mai közgyűlésen is. A Földesnek büntiből nem választottak igazgatót. (A narancsos utódzseni nyilván ott melegít már a háttérben). De nem álltak meg! Nyilván szemet szúrt az idegenszívűeknek, hogy van még nagyszerű eredményekkel dicsekedő gimnáziumunk, akkor neki! Hiába az oktatás színvonala, a továbbtanulók nagy száma, a tanulmányi versenyek kiváló eredményei! No és persze a kiváló tanári gárda, a jó csapatmunka, amihez azért csak van valami köze az igazgatónak.  Mennie kellett!  De kit is választottak a jeles városanyák és -atyák? Egy az eddigi direktornál 7 évvel idősebb, nyugdíjközeli miskolci gráciát. Aki ilyetén minőségében áll közel a holdudvarhoz. Csak remélhető, hogy a nyakas avasiak ezúttal is sarkukra állnak. Nem hagyják szó nélkül, hogy porig alázzák a tantestület és a szülők elsöprő többségének véleményét!

Békés döntés a Szemerénél született. Az egyetlen jelölt nem izgult. Az oktatási bizottságban elhangzott kérdésre, miszerint sajátos, hogy egy városban és egy évben született a város polgármesterével, csak annyit mondott: - Egy osztályba jártunk! Azóta megtudtuk, hogy mintegy éve él Miskolcon.

Ám mielőtt a Fidesz helyi vezetői ismét irodám előtt tiltakoznának, leszögezem: nem az a kérdés, hogy ki  hol született, Kolozsvárt, vagy Sajóvámoson? Az azonban elvárható lenne, hogy mielőtt kineveznék, tegyen le valamit itt helyben az asztalra! Az egyetem rektora is "vasi gyerek" (ha meg nem sértem), de munkássága alapján kinek jutna eszébe megkérdőjelezni miskolci mivoltát, miskolci szívét. Nehezen hihető, hogy az ország - ma még - egyik legjobb iskolarendszerében ne találnának jelölteket, ha komolyan keresnének. Úgy tűnik a teljesítmény a város vezetését nem érdekli! Csak az, hogy - mint a város cégeinél - haverok, rokonok kerüljenek, mindenhová!

Nem csak én kérdezem: - kinevezéseknél hátrány, ha miskolci vagy? Vagy talán másvalami áll a háttérben?

Már az aláírásgyűjtésnél is pusmogtak róla: a Földes igazgatójának annyi! Azt ugyan senki nem mondta meg, hogy mit tehet az intézményvezető, ha elsöprő a diákok, szülők, volt földesisták, miskolciak és innen elszármazottak felháborodása; ha ennyien  nem akarják, hogy megváltoztassák az iskola nevét. Összegyűlt a 40 ezer aláírás, a hatalom meghátrált, de nem felejtett.

Kiderült, hogy a Baljós Utak Nevesincs KÓKlerei, valójában piti, simlis senkik, aki még arra sem képesek, hogy valakinek  a szemébe mondjanak valamit. Bizottság mögé bújnak, hogy megszavazzák azt, amit az unokáik is szégyellni fognak: nem támogatják a jelenlegi direktort, aki egyébként az egyetlen pályázó volt. Azt nem mondják meg miért, nem-nem, hiszen ilyenkor már szakmai érveket is kellene hozniuk, ami ugye nincs nekik. Csak! Ez ma Miskolcon elég!

Felületesen ismerem az igazgatót, soha nem érdeklődtem pártállása felől.  Nem tudom hű keresztény ember-e, ami most szempont, de azt sem tudom szereti-e a narancsot, ami manapság főszempont. Egyet tudok, hogy keményen dolgozott és vezette leghíresebb gimnáziumunkat.

Nem hiszem, hogy igényt tartana támogatókra, de itt többről van szó! Kedves földesisták, kedves Miskolc-szívűek nem kellene hagyni, hogy ezek mindent megcsinálhassanak, ami gyűlölködő agyukból kipattan!

"A legnagyobb krókusz-mező Európában" -  hirdette az értelemszerűen német nyelvű felírat, amikor a családdal Chemnitz-ből (akkor még Karl-Marx-Stadt)  elindultunk. A távolság 30 kilométer, jó az idő, igazi látványosságnak tűnt a kirándulás. Német alapossággal, valóban jól ki volt táblázva a cél. Európa leg-legjénél leparkoltunk. A gyerekkocsit összeszereltem. Egyik gyerek bele, másik a nyakamba. Irány a domboldal, ahol a táblák szerint a fenyves mögött rejtőzött a "legnagyobb". Olyasmi látványra számítottunk, mint ami a képen látható, de csalódnunk kellett. Olyan 50 m2-nyi területen árválkodtak az amúgy nagyon szép virágok. Az épp arra járó parkőrtől azért - biztos, ami biztos - megkérdeztem: - Jó helyen járunk? Valóban ez Európa legnagyobb krókusz-mezeje, ahogy úton-útfélen hirdetik? Igen, természetesen - mondta a németek rendíthetetlen büszkeségével - csak idén ennyi termett! Leballagtunk a dombról és beültünk a parkoló melletti kiskocsmába. A gyerekeknek megvettük a csokit, meg az üdítőt, magunknak a sültkolbászt. A férj figyelmessévél megéreztem, hogy hazafelé feleségem szeretne vezetni, ezért gyorsan megittam egy korsó Radebergert. Végül is minek szomorkodtunk volna? Jó levegőn volt a család, ettünk, ittunk, arról senki nem tehet, hogy "idén ennyi termett".

Mindez a hétvégén zárult Operafesztiválról jutott eszembe. Látszott az igyekezet, érdekes előadásokról meséltek a látogatók. A kísérőrendezvényeken lehetett fröccsözni, sörözni, barátokkal beszélgetni.  Minek szomorkodni? Egyszerűen tudomásul kell venni, hogy a drasztikusan csökkentett állami és önkormányzati támogatásból ezt lehetett kihozni. "Idén ennyi termett!".

Az a legfontosabb, hogy nem szűnt meg, mint a  Kaláka- és a Lékó& sakkfesztivál.

Lehetett izgatottan topogni a bejárat előtt. Várni a Nagy Őt. Persze rohanni vele vissza Tapolcáról, hogy el ne késsen. Lehetett felfütyülni, hátha meghallja! És éppen ő, a többszáz lány közül. Lehetett levelet, virágot felküldeni neki a barátnőjével, aki szintén nagyon helyes volt. És persze lehetett órákon át kuncsorogni az épület körül, lassacskán megértve, hogy vége. Vége a szerelemnek.

Aki élt kollégiumban tudja, milyen jó, ha város közepén van. Ki lehet szaladni egy fagyiért, egy kóláért a főutcára. El lehet sétálni, vagy rohanni az iskoláig, a színházig, a moziig, a boltokig. Közel van a város nyüzsgése, aminek persze te is a része és részese vagy. Mert egy város, a nyüzsitől város. A handabandázó kamaszoktól, a hangosan csivitelő csitriktől.

Most valamennyivel kevesebben lesznek, merthogy bezárják a Központi Leánykollégiumot. Hiába a tiltakozás, a többezer aláírás, a döntés megszületett. Punktum. Annyira sürgős a dolog, hogy az érettségiző diákoknak is költözni kell. De minek is? - Irodaház lesz a helyén! – mondja Miskolc ostobaságáról országos hírnévre szert tett, havi 47500 forintból megélni tudó alpolgármestere. Persze azt meg lehetne kérdezni, hogy tényleg szükség van-e egy újabb üresen álló épületre a város közepén, amit feltehetően milliókért kell majd őriztetni, amikor így is tele van a város irodákat hirdető épületekkel. Talán az új irodaházba költözők fogják feltölteni az értelmetlen építkezés csúcsát: a Patak utcai mélygarázst. (Pontosabban a helyén tátongó hatalmas gödröt.)

Azt mondják, hogy akkor a legkreatívabb az ember, amikor melléfogásait kell megmagyaráznia. Két év után jól látszik, hogy a miskolci városvezetés rendkívül ötletgazdag, ha baklövéseit kell igazolnia.

Eközben Miskolc kiürítése rendületlenül zajlik.

Amikor a Fidesz durcás képviselői utcai tüntetést szerveztek ellenem, mondván, hogy idegennek mertem nevezni polgármesterüket, egyre nem gondoltam. Arra, hogy van egy kézenfekvő  módszer, amivel a magány, az egyedüllét, az idegenség érzete megszűnik. Pofonegyszerű! Saját haverokat, rokonokat kell kinevezni minden fontos posztra. Így megszűnnek a megértési, mondhatnánk nyelvi problémák és az embert otthonos légkör veszi körül.

Nagyszerű példa erre Észak-Korea, ahol kis- és nagyfőnököt csak a rokonságból választják. Ezzel megszűnik a demokratikus világra jellemző parttalan vita, hogy ez, vagy az ért-e hozzá, van-e képesítése? Akinek nem tetszik, annak - mint az egykori viccben - utánajárnak. A vezetést kiépített lehallgató és besúgó rendszerek segítik. Megannyi csoda!

Ezért tekinthető üzenetnek, hogy hová vezetett első, komoly hivatalos útjuk? Naná, hogy Koreába. Igaz, a déli felébe, ám a cél nyilvánvalóan az volt, hogy az észak-koreai tapasztalatokhoz közelebb kerüljenek. Mi idősebbek tudjuk, hogy ha valaki nem is jutott el az NSZK-ba, csak az NDK-ba, a német mentalitásról, azért  bőséges ismereteket szerezhetett. Nem lehet az másképp Koreával sem. A 18 fős utazókeret önmagáért beszél. Ez már döfi, ennek súlya van, a koreaiak sem nézhetnek ránk ferde szemmel, hogy valami csóró helyről érkezett a delegáció.

De a megszerzett, nyilván fontos tapasztalatokon túl, van egy más,  fontosabb szempont. Napokig együtt volt a nagy csapat. A messzi távolban nyugodtan lehetett beszélgetni anélkül, hogy a város napi gondjai zavarták volna őket. Igen, így lehet jól dolgozni, nemzetközi légkörben.

Így hát, ne reklamáljon senki, hogy az Operafesztivál elvesztette nemzetközi jelzőjét. A lényeg, hogy a város vezetői már azok. Nemzetközi méretű, sőt mondhatnánk kapitális ...

A mondat befejezését rábízom a Tisztelt Olvasóra, aki végső soron az út számláját fizeti!

- Azt az esküvőt soha nem felejtem el - meséli a felsőzsolcai  Pokolcsárda* tulajdonosa. Csütörtökön már nem  aludtunk. Töltöttük, hordtuk a homokzsákokat. Hajnalban úgy tűnt, hogy a víz megáll. Hogy  aztán reggelre elöntsön  mindent. Azaz majdnem mindent. Pénteken, amikor a mit sem sejtő örömszülők hívtak, még megpróbáltam a lehetetlent. Kértem őket, hogy halasszák el az esküvőt! Arról szó sem lehet!  - mondták - a vőlegény  erdélyi, már érkeznek a rokonok!

- A kollégáim mindenesetre feldíszítettek a nagytermet, a „kultúrt”. Meg is terítettek. Közben persze érkeztek a mentés eszközei. A katasztrófavédelem ezeket a Pokol udvarán deponálta, mert valami csoda folytán idáig nem ért a víz. Az örömapa szombat délelőtt mindenesetre eljött, hogy saját szemével győződjön meg arról, amit akkor már sejtett. Csónakok, zsákok, csizmák, vegyvédelmi ruhák között bukdácsolva nem lehet esküvőt tartani. És mégis muszáj! - Az isten szerelmére, segítsenek! - és rohant, hogy kinyittassa aznapra a sajóládi iskolát.

- Itt Felsőzsolcán a  környező házakból ekkor már rendőrök, katonák mentették az embereket. - Mi legyen főnök? – kérdezték a szakácsok. Főzünk! – mondtam. Közben forrt körülöttünk a világ.  Emberek ki-be rohantak, vagy épp fáradtan lerogytak egy székre. A vendéglő egyfajta katasztrófavédelmi bázissá alakult. Épp beraktuk a kocsiba a minimálisan megígért ételeket, amikor megjött a dermesztő hír: a városból kivezető egyetlen még járható  utat lezárták. Azonnal hívtam az örömapát, hogy vége, fújják le a lakodalmat.  - Jóember! A gyerekek épp most mentek be a templomba! Innentől csak engem hívjon, hátha valami csoda történik!

- És történt. Kiderült, hogy a mentés miatt az utat mégiscsak újra fel kellett szabadítani. Megint telefon. - Nem tudjuk azt vinni, amit ígértünk, jelentős árengedményt adunk, de úton vagyunk! - Mindegy, csak jöjjenek! - csuklott el az örömapa hangja.  Kocsink homokzsákhegyek között jutott ki Zsolcáról. Innen mentünk, ahogy lehetett, de a forgalom lépésben haladt. Hogy is haladhatott volna másképp!

- Örökké megmarad bennem az érkezés pillanata. A násznép szokatlan csendben ült a teremben, mert az árvíz miatt a zenekar is késett. A főorganizátor-örömapa épp azt szervezte, hogy  gépzenét szerez és ami a legfőbb, ekkora mennyiségű pizzát rendel  valahonnan. Ekkor léptünk be csapatommal, nálunk a kés, villa, tányér és minden, ami kell. De legfőképp a húsleves, a töltöttkáposzta , a sütemények, a torták.

- Az akkorra már végképp elkeseredett menyasszonynak ekkor eredtek el a könnyei. Az örömapa megszorította a kezem: - Köszönöm, fiúk!

- Mégegyszer akartunk fordulni, de a frissensültekkel már nem tudtunk elindulni. Végleg lezárták a kivezető utakat.  Így csak azt tudom, hogy a násznép végül táncra perdült, mert a zenekar is befutott. A fiatalok meg remélem boldogan élnek, ahogy a mesék is végződni szoktak – mondta a tulaj, aki csendes ember. A hétköznapok szavatartó hőse.

Mindezt csak azért meséltem el, mert éppen ma két esztendeje annak, hogy Felsőzsolcát minden idők legnagyobb árvize öntötte el.

*A kép 2010 június 4-én készült a vendéglő elől

Ha Kissné Jolika tanárnő a terembe lépett, pisszenés sem hallatszott. Úgy tanított, hogy láttuk Kőmíves Kelemen kétségbeesett arcát, amint rádöbben, hogy az ő felesége közeledik Déva várához. Arról íratott dolgozatot, hogy mit érezhetett Mátyás király, amint meglátta a becsapott Szép Ilonka sírját. De magyartanárunk lazítani is tudott. Ilyenkor mi meséltünk az osztálynak. A csúcs, a későbbi Edda-frontember, Pataky Attila volt, aki ugyanúgy, mint ma a színpadon, lendületesen hadonászva adta elő az éppen akkor kiötlött történeteit.

Csak felnőtt fejjel értettem meg, hogy  mindezek mögött az állt, hogy Jolika néni éles szemmel figyelte, melyikünkben mi lakozik. Az járt a fejében: hogyan lehet kihozni belőlünk a tehetséget. Igazgatóval, tanártársakkal, szülőkkel veszekedett értünk, ismerte a rábízott nebulók életének örömeit és tragédiáit. Szava szent volt szülő és diák  előtt. Tudták, tudtuk, hogy értünk él.

És most? Hogy vannak manapság az igazi pedagógusok, a ma kissnéjolikái?  Egy olyan korban, amikor magukat bölcsnek vélő naplopók arról fecsegnek a médiában, hogy túl sok pénzt visz el az oktatás, túl sok a tanár, rossz a hatékonyság. Amikor reszketni kell a munkahelyért, figyelni, hogy ki előtt mit mond az ember. Amikor csak remélni lehet, hogy a szintén kirúgással fenyegetett igazgató kiáll majd embereiért. Amikor ombudsmannal, újsággal, tévével fenyegetőző szülők rohannak be órákra, mert édes kicsi gyermekükre csúnyán nézett a tanár. Amikor a „vásott nebulók” feltehetnek az internetre egy hangosabb szót, egy kétségbeesett gesztust.

Nem tudom, hogy lehet ilyen légkörben tanítani. Azt viszont biztosan tudom, hogy aki pedagógusnak született, az ma is varázsol. Nem figyel arra, hogy hatalmasak jönnek, nagyokosok mennek. Csak arra figyel, hogy a rábízott emberkék megismerjék és megtanulják a világ csodáit. Finoman formálja lelküket, hogy tanuljanak emberséget, tisztességet, becsületet.

A mai hatalmasok Horthynak állítanak szobrot, pedig jobb lenne, ha - a nagy nemzeti hőzöngés közepette - inkább a nemzet igazi napszámosára, a pedagógusra gondolnának. Valahogy úgy, ahogyan Füle Lajos költő tette: 

- "mikor fogunk szobrot emelni, s fogunk-e hát neked, magunkban, LÉLEK SZOBRÁSZA?"

Diósgyőr. Vége a meccsnek. Vége a szezonnak. Győztünk. Hetedikek lettünk. 33 éve nem volt ilyen sikeres szereplés. Ráadásul egy feljutó csapattól. Szép volt, Fiúk! Nagybetűvel!

Több ezren várjuk, amíg a csapat tagjai körbepacsiznak a stadionban, hogy elkezdődjön a csak Diósgyőrben átélhető ünneplés.

Ezt ma már minden futballszerető ember tudja az országban. Ám történik valami (a felvételen  3:58-tól), amit még nem láttam. A csapatkapitány elindul a közönség felé. Felkapaszkodik a kerítésen és a négyzetméternyi állvány tetején átöleli és férfiasan hátba veregeti a vezérszurkolót.

A spanyol születésű El Capitano, José Juan Luque Jiménez, aki visszahozta  hozzánk a játék szépségét és az izzig-vérig miskolci Feledi László, aki Itthon és idegenben, hóban és hőségben, megafonnal a kezében vezényli a legendás „diósgyőri légifölényt”.

A dolog jelképes. A csapat és kitartó, hűséges közönsége hátba  veregette egymást. Talán ezért is: „egyszer mi leszünk a legnagyobbak”!

Miskolcon terjengő pletyka szerint, nyomós oka van annak, hogy még nem adták át a felújított városházát. Ez pedig a sámántalanítás. Sajnos járatlan vagyok ezen a területen. Be kell vallanom töredelmesen, hogy a Kemény-uszoda, a Jégcsarnok, vagy  a Művészetek Háza átadásakor ilyesmire nem gondoltunk.

A jelenlegi városvezetés lényegesen felkészültebb az okkult tudományok területén. Sőt, mindezt  már bizonyították is. Boszorkányüldözésből  például  jelesre vizsgáztak. Már azokat is folyamatosan cserélik, akiket  ők neveztek ki. Jaj, annak, aki  csak annyit merészel mondani, hogy szerinte a számok mást mutatnak. Ezzel már bizonyította is, hogy a gonosz beleköltözött. Rossz nyelvek szerint elég, ha valakire rámutatnak, hogy benne van a rontás képessége. Máris szedheti a sátorfáját. 

Idegenforgalmi szempontból nézve azonban kifejezetten pozitív a helyzet.  A város élete ismét olyan izgalmas lett, mint a középkorban. Táltosok, sámánok, mágusok, fénylovagok bukkannak elő a sötétből. Már csak azt kell elhíresztelni, hogy Drakula gróf városunkban reinkarnálódott és dőlni fog az idegen.

Bár a vámpírok működésére nemigen adnak manapság  iparűzési engedélyt. A vérszívás, úgy tűnik központi monopólium. Ennek jogát fenntartja a kormány.

Gesztenye- és hársfák árnyékában hallgatjuk a pap szavait. Földre szegezett szemmel a ravatal előtt. Ennyi az élet! – gondoljuk. Az ember újra és újra találkozik a felfoghatatlannal. Tegnap még dolgozott, itt beszélt, nevetett velünk. Most meg temetjük.

Stefanik István, izzig-vérig diósgyőri volt. A családon, rokonokon, szomszédokon kívül egykori LKM-esek, DAM-osok, a Perecesi Bányász Fúvósok búcsúztatják. És a szurkolótársak. Velük járta be vonattal, busszal az országot, hogy ott lehessen, ahová a szíve vitte. A szurkolótársak, akik a mámoros hangulatú Kispest meccs után szótlanul adták össze virágra szánt forintjaikat, mondván: - az özvegynek ez most jobban kell!

Kedves Pista! Emlékedet, emberségedet, humoros megjegyzéseidet hosszú utazások, nagy meccsek még  élő tanúi őrzik! Bármilyen keserves is kimondani, de egy ember addig él, ameddig emlékeznek rá.

Piros-fehér szíved megállt, de ott leszel velünk újra és újra, amikor felcsendül az „Amíg élek én…”

- Mondd meg őszintén, mit lehet nézni a szerszámokon? Amikor már a sokadszor tették fel a kérdést hölgyismerőseim, én is gondolkodóba estem.

A történet ugye  ismerős. Az emberpár betér egy plázába. A férfi kedvesen így szól: - Édesem, amíg Te nézelődöl, én futok egy kört a barkácsrészlegen!  – De minek? – kérdi a szebbik nem képviselője  –  hiszen van otthon mindened!

A kérdés tehát: honnan  ered egyes férfiak rejtélyes szerszám-nézegető hajlama?  

Nálam, ez a Vasgyárban kezdődött, mint minden.  Az udvarban volt egy kisműhely a nyárikonyha mellett. Szerszámoskamrának hívtuk. Na, ott  csodákat tartott édesapám. Mindenféle fogók, kalapácsok, különböző méretű  vésők, gyaluk, csavarhúzók sorakoztak a polcokon. Köztük a legkülönlegesebb: az amerikáner.  A kézzel hajtható fúró.

Én ezekkel szögezhettem, fűrészelhettem, fúrhattam. (No persze, azzal a feltétellel, hogy utána le kellett tisztogatni a satupadot, vagy pankot, ahogy édesapám hívta.)  Ám volt két tabu, amit nemhogy megfogni, de nézegetni se nagyon lehetett!  A subler és a mikrométercsavar. Ez utóbbit  csak messziről méregethettem. Kerek hasával lapult egy zöld  posztóval bélelt dobozban.  Érinthetetlenül, mint egy kis Buddha. – Ezek értékes mérőszerszámok! – figyelmeztetett apám. Amiből  én leginkább annyit értettem, hogy e kecses, fényes izékhez hozzányúlni coki.

A Bláthyban mértem először sublerrel, azaz tolómérővel. Sajnos pontosan 19.9 mm-t. Döbbenten néztem a skálabeosztásra. Na, barátocskám! – mondta a műhelyfőnök - ez bizony kevesebb! Hát akkor kezdjük elölről reszelni a 20X20-as vaskockát! Izzadtam, de megcsináltam! A kalapácsfejet is! No, meg a kistengelyt az esztergagépen! Lelki szemeim előtt ma is ott tekeregnek a szivárványszínű forgácsok. Orromban most is érzem a tiszta, meleg műhely kellemes olajszagát.

Később, üzemi gyakorlatokon, a szerszámok más funkcióit is megismertem. Laci bá', az egykori LKM legendás villanyszerelője megtanított, hogy a csavarhúzót mindig fel kell tenni az elosztó vasajtajának tetejére. - Tudod, ha a főnök hirtelen benyit, akkor a padlóra zuhanva nagyot szól! De tőle tudom azt is, hogy ha nagyjavításkor a hengersor alatt elszunyákálnék,  legyen mindig szerszám a kezemben!

Ennyit, Hölgyeim! A barkácsolgató férfiaknak ilyesmi villanhat be, amikor futtában végigrohannak egy szerszámszentély gondolái között.

Nézzék el nekünk!

Mondanom sem kellene, hogy az átkosban történt. Mit tegyek,  én akkor voltam tizenéves? És azonkívül, hogy nem tanultam meg az "ovatty" végű igék ragozását, arra sem emlékszem, hogy részt vettem volna a szovjet megszállók elleni harcban. 

Arra viszont igen, hogy ha csak tehettem a Forinton lófráltam és ha összefutottunk a haverokkal, együtt "bámultuk sokat a kiscsajokat". (A fiatalabbaknak mondom anyáitoknál, nagyanyáitoknál szebbet elképzelni sem lehetett).

Persze a nők, már akkor is huncutok voltak, innen e történet.

Egyre idegesebben ténferegtem a Villanyrendőrnél, amikor feltűnt Kisprő. (Nevét onnan kapta, hogy bátyját Nagyprőnek hívták. A Szerk.) Ő is feszülten nézett jobbra-balra, mert egyszercsak hozzám lépett: - Várok valakit! - Én is! Köröztünk tovább. Észrevettem, hogy farmerja farzsebéből kékes papírlap villant ki. - Te Prő! - kérdeztem - te is levélre jöttél? Elvigyorodott, amikor meglátta kezemben az én kékes levélkémet. "Régen tetszel nekem. Szerdán 5-kor, a Villanyrendőrnél...." - idézte fejből, mint kiderült mindkét levél azonos tartalmát. - Sanyám! Ezek átvágtak minket! Valahol itt nevetnek rajtunk a túloldalon. Gyorsan megesküdtünk, hogy véres bosszút állunk a női nemen és felderítjük megszégyenítőinket. Akik másnapra egyébként feladták magukat, mondván: - nagyon cukik voltunk, ahogy ketten vártuk a névtelen feladót.

Nem mondtam volna el e harnatos történetet, ha nem kapnék húsz éve hasonló leveleket. Régi szerelmek, barátok invitálnak találkozókra, beszélgetésekre, ahol aztán kiderül, hogy mosóport, sprayt és mindenféle életelixírt akarnak rám sózni. A régi emlékeket kihasználva néznek baleknek.

Drága néhai Kati, kedves Cili! Örülök, hogy olyan korban nőhettem fel, amikor ezek voltak a legnagyobb átvágások! Ma mindez országos szinten zajlik! 

Eddig sem értettem és már valószínűleg nem is fogom.  Miért kell mindenbe belerondítani? Van néhány szép, szent dolog. Ilyen pl. a Városünnep. Egy három évvel ezelőtti felmérés szerint, az itt élők a Kocsonya- és az Operafesztivál után ezt gondolták Miskolc legfontosabb eseményének.

Ment is rendjén minden évben, ezidáig. Ám idén példátlan dolog történt. Városunk egyik polgára, állítólag Balázsi Tibor, a polgármester főtanácsadója - feltehetően egyeztetve főnökével - kitüntetésre javasolta Szentes Lázárt, a DVTK szakmai igazgatóját.   Néhányan ugyan felvetették, hogy miért éppen ő, miért nem pl. Benczés Miklós, vagy az egész csapat, ha már az NB I-be jutás hőseit gondolták megjutalmazni. De, ahogy manapság lenni szokott az észérveket félresöpörték. Az a jó, amit a városvezetés jónak tart.

Aztán történt valami. Sohasem tudjuk meg, mi is valójában. Talán a csapat tavaszi hullámzó teljesítménye. Esetleg a Bencés-leváltása körüli nyilvános pengeváltás? Mindenesetre a fideszes polgármester -  az ellenzéki(?) Jobbikkal karöltve - ripsz-ropsz visszavonta  Szentes kitüntetési javaslatát. Ilyen még nem volt a város rendszerváltás utáni történetében!

Sem baráti, sem rokoni, sem semmilyen kapcsolatban nem állok Szentessel. De azt tudnia kell mindenkinek, hogy nagy játékos volt. Szerencsére láthattam. Szentes, Hajszán, Hannich, Póczik, olyan nevek Győrben, mint nálunk a Veréb, Salamon, Oláh, Tatár és a többiek. Utánanéztem magyar válogatottként még a spanyolországi vébén is ott volt, ami ugye csak a legjobbaknak adatik meg. Egyszóval Szentes nem kispályás.

Megalázni őt egy ilyen hercehurcával szégyenletes és példátlan.

Normális országokban ilyenkor a polgármester NYILVÁNOSAN bocsánatot kér az érintettől. Persze naivitás lenne mindezt elvárni attól az ámokfutótól, aki megválasztása óta emberek százainak sorsát tette lehetetlenné és alázta meg őket emberségükben! Miért pont Szentessel tenne kivételt?  

Mindig dolgoztál. Mindig égett  kezed alatt a munka. Hol három emberre, hol tízre főztél. Láttalak kapálni, gyomlálni, szenet rakni, teknőben mosni,  disznóbelet mosni, beteget ápolni és  ruhát teregetni a padláson. De itt van előttem, amint tűzhelyet  (vagy inkább, ahogy hívtuk: sparhétot) kormozol, vasgyári kormot sepersz a járdáról és sorolhatnám még...

Négy gyermeket szültél és hármat temettél el. Csak én maradtam. Én voltam a szemed fénye. A széltől is óvtál. Akkor betegedtél meg, amikor elmentem és már nagybeteg voltál, amikor hazajöttem.

Már nem tudtuk megbeszélni, hogy milyen is volt, amikor először iskolába kísértél, amikor megláttad első betűimet és rajzaimat, amit a kredencben őriztél. 

Hányszor kísért a gondolat. Csak egy órát, ha kaphatnék, hogy ott ülhessek megint a nyári konyhában a hokedlin! (Közben persze járna dolgos kezed, talán zöldséget tisztítanál, mert úgy pihentél, hogy ülve dolgoztál.) És akkor, és ott elmesélnéd Édesanyám megint, milyen volt Gesztelybe menni sóért, nagyapa mellett ülni a bakon? Hogyan bújtattak a háborúban, hogyan ismert meg édesapám? Mesélnél Gabiról, Ivánról, Dundiról, Muciról, a széles rokonságról... és egyáltalán mindenről.

Az álom szétfoszlik. Egyedül vagy és megint rádöbbensz, hogy nem beszélhetsz vele többé, nem érezheted azt a biztonságot, amit csak édesanya adhat. Csak azt mormolhatod már magad elé:  

Vigyázzatok rájuk, vigyázzatok az édesanyákra! Vigyázzatok, amíg vigyázhattok!

Jöttek kerékpáron. Jöttek busszal és gyalog. Jöttek kocsival. Jöttek, mert így szokták meg kicsi gyerekkoruktól. Amikor apáik cégei még teljes létszámban kitelepültek és itt bográcsozott a brigád. Beívódott a bőrük alá, hogy errefelé így szokás. Ha május elseje, akkor irány a Csanyik!

Most is csak azért lett kicsit másképp, mert belekavartak. Az idegenszívűek képtelenek felfogni, hogy ennek a városnak vannak hagyományai. A Villanyrendőrt Villanyrendőrnek hívják, a Földest meg Földesnek. Tehetetlenségük főztjét mindenféle újfajta zöldséggel próbálják feljavítani. Nekik mondom, ha egyszer végre már eltűnnek a történelem süllyesztőjében, ez a város akkor is létezni fog. Legfeljebb kevesebb gyűlölettel és sokkal több tettel.

Megköszönöm azoknak, akik azért jöttek ki, mert úgy gondolták, hogy a Csanyikot nem hagyhatjuk. De jól érezték magukat azok is, akik csak kihasználták a verőfényes napsütést és megették-megitták, ami ilyenkor dukál. És nem utolsósorban találkozhattak régi ismerősökkel, munkatársakkal. Megbeszélhették, hogy jól mennek-e a dolgok Miskolcon és szerte e hazában?

Több ezren beszélgettek erről (is) a Csanyikban.

Na ezt nem akarták Miskolc jelenlegi urai, mert ettől félnek a legjobban. Mi lesz, ha az emberek - őseik kirándulóhelyén - arra is rájönnek, hogy össze kellene fogni! Végre-valahára!

100 éves. Mosolyog. A szeme is mosolyog. Történetein nevetni és sírni kell. Megélte a háborút, 56-ot. Évtizedeken át hajnaltól kapált a görömbölyi dombon. Éjszakánként varrt a ruhaipari szövetkezetnek. Gyönyörű kézimunkái vannak. Felnevelt három fiút, ápolta és eltemette férjét. Betegségeiről kedélyesen beszél: - Ez már a korral jár!

A görömbölyi kultúrházban köszöntöttem a 90. születésnapján. Emlékezett rá, amit akkor mondtam: - Találkozunk a századikon! Nemrégen üzent, hogy az ígéret szép szó! Mondták neki, hogy már nem én vagyok a polgármester. - Nekem ő ígérte meg! Várom!

Egy órácskát beszélgettünk a világ folyásáról, a gyerekekről, unokákról, dédunokákról! Végül vidáman megegyeztünk: - Találkozunk a százötödiken!

Addig is, a Jóisten éltesse Margit nénit!